VII. Gergely a satnya démon - második rész

Ugyanebben az időben Gergely követei már Németországban álltak lesben, hogy mikor sikerül a király elé vetemedniük, gazdájuk utasítása szerit megfenyegetni, megsérteni, és 1076 januárjában Goslarban végre teljesültetett küldetésük. Hildebrand ügynökei kiátkozással, koronája, országa elvesztésével, több fronton történő háborús pusztítással fenyegették meg Henriket amennyiben nem hajlandó teljesíteni követeléseiket. Bűnei nyilvános megbánását, bocsánatért könyörgő alázkodást és teljes engedelmességet követeltek uruk nevében. Felszólították, hogy mindazok társaságát kerülje, akiket korábban kiátkozással sújtott a szentszék majd még egyszer megfenyegettek mindenkit a király közelében, hogy akik szembe mernek fordulni az isteni világrend földi irányítójával, azaz nem engedelmeskednek Szent Péter helytartójának – és ha véletlenül még nincsenek kiátkozva –, akkor átok fogja sújtani őket hamarosan. Henrik gyenge alkat volt, mivel a papoktól gyermekkorában elszenvedett lelki terror miatt nem is lehetett erős. A sátánfajzat Annás vezetésével évekig gyötörték, lelkét összetörték, személyiségét, egyéniségét elfojtották, elvették akaratát, mert egy gyengekezű bábot óhajtottak a német trónon látni olyat, aki nem több Hildebrand csicskásánál.

Henrik király a szitkozódó ügynököket hagyta szabadon elmenni, nem utasította itáliai híveit a becsvágyó pápa letartóztatására, hanem egy Wormsban összehívott zsinaton – teljesen feleslegesen – a német főpapsággal kimondatta a pápa trónfosztását, mely húzással valójában Gergely pápa malmára hajtotta a vizet. A wormsi zsinat határozatait ismertető királyi követséget mindenfelé lelkes ujjongás fogadta, mikor Itália földjére értek, és Piacenza katedrálisban megtartott népgyűlésen az ott megjelent lombárd püspökök, arisztokraták és polgárok egyhangúlag hagyták jóvá majd aláírásukkal erősítették meg a német főpapok döntéseit. A wormsi és a piacenzai határozatok dokumentumait egy rendkívül bátor, Roland nevű parmai pap vitte Rómába, akit majdnem meglincseltek Gergely fegyveres pribékei, mert mint követ a szentséges bálványuk ellen mert szólni.

Gergely válaszképpen korábban nem látott maraton átkozódásokba kezdett, csak úgy ömlött belőle a gyűlölködés a szitok, az átok minden formája. Egymásután átkozta ki a lombárd püspököket, nemeseket, majd a neki nem tetsző germán főpapokat, családtagjaikat, barátaikat, természetesen ismét átkozta Henrik királyt, külön a barátait, tanácsadóit; régi átkokat megerősített, újjáfogalmazott, úgy okádta ki magából a sok szennyet, mint elfogyasztott alkoholt az eszement részeg, az éjszakai tivornya után. Ami szitok e néhány nap alatt elhangzott szájából már többszörösen elég volt arra, hogy a katolikus egyház szenté avathassa. A sok átkozódás után levelek sokaságát küldte mindenfelé, ismét hercegeket, bárókat szólított fel a nyílt lázadásra, félig burkoltan, félig nyíltan gyilkolásra, pusztításra biztatta a Német-római Birodalom nagyjait és mintha övé lett volna egész Európa a becsvágyó sváb Rudolfnak ajánlotta fel a német királyi trónt. Német hívei segítségével csatarendbe állította a sok elégedetlen, böjtök sokaságával kiéheztetett szerzetest, kiengedte ezt a félhibbant sokaságot celláikból, hogy fenyegetéseikkel, szitkozódásaikkal zavart, félelmet keltsenek mindenfelé. Szívesen tették démoni dolgukat Hildebrand szolgái, hiszen addig sem kell naphosszat a cellában térdepelni és arra gondolhatott mind, ha elkezdődik az öldöklés az ám az igazi magasztos állapot, mert végre bizonyíthatja hasznosságát a sok műveletlen cellatöltelék. Ilyen felfordulásban az egyébként haszontalan szerzetesek nélkülözhetetlenné válhatnak, végig parodizálhatják a sok egyházi szertartást, mint pl. az ütközet előtti gyóntatás, sebesültek másvilágra segítése, végül a temetéseken a legmeghatóbb Krisztus-dicsőítést alakíthatják. Milyen felemelő érzés lehetett a derék egyházfiknak a halálos ágyon kinyögött bűnök megbocsájtása, a feloldozás kegyességének gyakorlása, más szóval a kiszolgáltatott, haldoklókat becsapni, kétségbeesésüket kihasználva keresztény isten (jehova) megbízottjaként szélhámoskodni. Persze, hogy boldog lelkesedéssel szédítették a szászokat, bajorokat, svábokat a reformpárti szerzetesek, örök életet, isten jobbján biztos helyet ígértek mindenkinek, aki hajlandó harcba szállni a római szentatyáért. Minden gyilkost, gonosztevő latrot feloldoztak, ha azok megígérték törvényes uruk elleni lázadást. Minden fortélyt bevetve kitalált borzalmakkal rémisztgették, körmenetekben emberi maradványokkal, véres tárgyakkal sokkolták a tanulatlan, babonás tömegeket. Olyan tömeghisztériát sikerült teremteniük, melyben jaj volt annak a nemesnek, aki nem csatlakozott az őrülethez, mindjárt röpült a megszentelt tűzcsóva otthonára.

A majdnem szűz Matilda (1046-1115) … A nemi élettől való tartózkodás legtündöklőbb példaképének, Matilda asszonyságnak köszönhette Gergely nem csupán a trónra lépését, de regnálása biztonságát, intézménye nagybani finanszírozását, azt a biztonságos platformot, amiről gyűlölethadjáratot folytathatott IV. Henrik ellen.

Történészek egész sora ismertette, boncolgatta az invesztitúra harc legfontosabb leveleit, tartalmuk által gerjesztett indulatokat, ezért felesleges azokat külön ismertetni, leegyszerűsítve a lényeg abban rejlett, hogy Gergely leveleivel célját elérve védekezésre, visszavonulásra szorította, olyan helyzet elé állította a német uralkodót., melyben vagy megalázkodik vagy egy borzalmas háborúba vezeti a germán népeket. Gergely pápát nem érdekelte, hogy egy ilyen helyzetben hány ezren – százezren – pusztulnának el, számára csak Henrik megszégyenlése volt a fontos. Az egész 1076. év úgy telt el, hogy a szerzetesek és a Gergelyhez hű német főpapok forrongásban, izgató tűzben tartották a germán területeket miközben Gergely tucatszámra írta a zendülésre, ellenszegülésre ösztönző leveleit, minek hatására korábbi támogatói sorra elfordultak Henriktől, minden tíz báróból, püspökből hét ellene szövetkezett. A korábban egymásra acsarkodó bajor Welf, sváb Rudolf, és karintiai Berthold a szentatya uszítását megszívlelték, kibékültek egymással és egyességre lépve először egy szerényebb király-ellenes összejövetelt tartottak Triburban, majd következő lépésként népgyűlést egybehívását hirdették meg Augsburgba, melyre meghívták a pápát, hogy az áldott jószívű apostolkirály személyesen indíthassa el háborúját a sátán szolgájának kikiáltott Henrik ellen. Gergely boldogan elfogadta a meghívást, mert személyesen akart részt venni a király levadászásában és megbüntetésében. Abban az évben megrázó csapás volt Henrik számára, hogy februárban barátja és hű szövetségese, IV. Gottfried herceg Vlaardingen várában bérgyilkosság áldozata lett. Speyeri udvarában 1076 érte utol Henriket az ellene szövetkezett hercegek és a pápa tervbe vett találkozásának híre, és a király nagyon jól tudta, ha ez a pápai látogatás és találkozó létrejön, akkor vérbe borul az egész ország és a germánság önmagát fogja szétmarcangolni. Henriknek mindenféleképpen meg kellett akadályoznia, hogy a bosszútól felhevült pápa német földre léphessen, és ott véres tragédiák sorozatát indíthassa el.

Az akadémista történelemírás pontatlanul fogalmazza meg IV. Henrik király politikai helyzetét, és az azt követő lépéseit, mintha a király a saját testi épségét és hatalmát féltette volna („Henriknek nem maradt más választása”, „a teljes összeomlás megelőzése érdekében”, „kénytelen volt a pápa bocsánatát kérni” stb.) tényként hangsúlyozva, hogy megalázkodás nélkül az ellene lázadó főurak nyomására kénytelen lett volna trónjáról lemondani. A király helyzete azért nem volt ennyire kilátástalan. Hűségükben kitartottak Henrik mellett a száli frank törzsek, a rajnai törzsek leszármazottai valamint erős támasza volt még anyósa, a burgundi Szavoj-ház matrónája Adelaida hercegnő. Közel sem volt Henriknek vége avval, hogy a triburi gyűlésen a pápához húzó erők kimondták trónfosztását, mert az ország nyugati része készen állt megvédeni törvényes urát, ám Henrik pont a testvérháborút akarta elkerülni, népét és nem a személyes jólétét vagy biztonságát féltette, mikor feloldozásáért indult. A tragédia elkerüléséhez egyetlen út vezetett: az önkéntes megalázkodás.

A tél kellős közepén volt kénytelen a király útra kelni, kevés kísérettel Burgundián keresztül Mont Cenisnél vergődött át az Alpokon, óriási megerőltetés és szenvedés közepette csakhogy megakadályozza a gonosz pápa által gerjesztett pusztítási szándékot.

Gergely a karácsonyi szenteskedések után hagyta el Rómát, hogy Németországba utazzon és igen csak aprón araszolgatva haladt előre, mert a lázadó germán hercegek által ígért zsoldossereg érkezését várta, akik az ellenséges lombárd területeken történő zavartalan áthaladást biztosíthatták volna. Toszkán területen vesztegelve toporgott a pápa heteken keresztül és a sváb-bajor zsoldoshad elmaradása még bizonytalanabbá tette a következő lépését. Nem tudta, hogy hova menjen, mit csináljon – mindaddig –, míg hírét nem vette Henrik király Itáliába történt érkezésének. Az Alpokon-túlra utazás terve evvel semmissé vált, vissza nem fordulhatott, mert hiteléből vesztett volna, ha eredménytelenül visszasomfordál Rómába, így inkább Matilda erős fellegvárát Canossát választotta, hogy ott lapuljon meg, amíg rendeződnek az általa kavart feszültségek. Tisztában volt, hogy az évek óta folytatott szisztematikus kártevése miatt a lombárd nemesek szívesen felaprítanák, tudta nagyon jól, hogy szinte bármilyen más helyen, városban nem lenne biztonságban, csak ott Matilda szoknyája mellett (egyes kortárs szerző szerint: alatt) a bevehetetlennek számító Canossában nyújtózkodhat el kényelmesen a kandalló előtt és igazán nem érdekelte, hogy a feldühített lombárdok bosszúból rátörnek-e Toszkána földjére vagy esetleg más római szövetségesei birtokát dúlják fel miatta. Felőle lángra lobbanhatott volna fél Itália, és még konokabbá tette annak tudata, hogy ő, az isten kinevezett főpapja nagyobb oltalmat érez, mint a bagdadi kalifa. Evvel szemben Henrik király nagyon is világosan értette, hogy az itáliai vérfürdőt is meg kell akadályoznia, nem engedhette meg, hogy Toszkánából meg Róma környékéből elüszkösödött sivatag váljék, és közben a pápa óhajának megfelelően az Alpokon túl is lángba-vérbe boruljon minden. Ezért ment Canossában, ezért alázta meg magát a dölyfös Hildebrand előtt, ezért és nem másért térdepelt, kért bocsánatot nem létező 'bűneiért'.

A saját maga által mesterségesen teremtett ellenségeskedésben Gergely szélsőséges elképzeléseket kergetett, és célja valóra váltásában nem bánta volna, ha ezrek, tízezrek halnak borzasztó halállal, ha országrészek pusztulnak el, mert számára mindent megért volna, hogy Henrikkel szemben neki legyen igaza. Ugyanakkor következetesen küzdött a világi invesztitúra tiltásért, mely tiltás érvénybe léptetése tiszta jövedelmet jelentett volna a római központú intézményének. A két fronton folytatott küzdelem első felvonása befejezettnek látszott 1077 legelején, mikor a német király szerény kísérettel megjelent Canossa fellegvára előtt. Gergely a kicsinyes durcáskodásaival, és az Ószövetségből eltanult kegyetlen bosszúszomjával igazi törpe volt, míg 1077 január 28-án, Canossa várában az előtte térdepelő Henrik király valójában óriás volt a pápához viszonyítva és nem csak azért, mert két fejjel volt magasabb a satnya Hildebrandnál. (Számunkra, magyarok számára természetesen az lett volna jobb, ha Henrik leereszkedik Gergely pápa szintjére és vérbe borítják az akkori Német-római Birodalmat. Egy olyan iszonyú belháború – melyet Gergely és közeli követői szerettek volna – hosszú évtizedekre bebiztosíthatta volna a Magyar Királyság nyugati részeit, így népünknek több lehetősége lehetett volna fejlődésre, erősödésre.)

Egy középkorú torzonborz, megtört csövesnek festette le a keresztény képzelet a mindössze huszonhét éves, daliás lovagkirályt, aki ráadásul mintha egy dölyfös normann banditának esedezne valamiért.

A pápaság viharos középkori történetéből két meghatározó képsor ivódott bele az általános ismeretekkel bíró ember tudatába; az első, mikor Leó pápa eltanácsolja Attila hun királyt Róma falai alól, a másik, mikor Henrik király bebocsájtásra várva vezeklő csuhába, mezítláb ott könyörög Canossa várkapujánál, hogy végre megalázkodhasson Szent Péter földi kormányzója előtt. Az első képsor teljesen hamis, mivel Leó sosem találkozott Attilával, míg a másik részben igaz csupán. Az Appennin-hegységben télen bizony nagyon hideg van és senki sem bolond mezítláb, egy szál csuhában órákat ácsingózni, azért hogy meghűljön és – gyógyszerek hiányában – elpusztuljon. Azt hogy Henrik mezítláb toporgott volna a várkapuban nem említik a germán történészek (Lambert, Berthold, Bernried) csupán a pápa írja levelében a mezítláb (discalciatus) való jelenlétet (Ep. IV.-12). A kötelező vezeklőcsuha alatt normális úri öltözéket viselt a király és valószínűleg páncélvértezetet is viselhetett. A megaláztatás igaz és az is igaz, hogy Gergely álnokul sírdogált, miközben a német uralkodó előtte térdepelve bocsánatért esengett. Ha tényleg elsírta magát Gergely, akkor bizonyára az iránti elkeseredésében tette, mert a találkozással meghiúsult gonosz terve és elmaradhat a várva-várt nagy cirkusz. Matilda majd elolvadt a térdepelő király láttán: nem hiába járkált közvetítőként három napig fel-alá a várkapu és a palota díszterme között, de örült a sok főpap, szerzetes, lombárd nemes a szentatya győzelmének; mindenki örült, csak Henrikben égett a restelkedés pírja. Szomorú szívvel szégyenkezve érkezett vissza csalódott lombárd hívei közé Cannossából Reggióba a király, többen lenézték, megvetették megalkuvó viselkedéséért, míg mások istenükre esküdve fogadták, hogy az utolsó erejükig kitartanak a hamis Hildebrand ellen. A megalázkodásnak köszönhetően elmaradtak tehát az itáliai vérengzések is, igaz Henriknek nem kis megerőltetésébe került lebeszélni a lombárd nagyokat egy pápaellenes háborúról.

Gergely nem mert kimozdulni Canossából, tisztában volt a haraggal, felháborodással, melyet a viselkedésével váltott ki, tudta sokan szeretnék elkapdoválni a frakkját. Mégis a király távozása utáni első dolga az izgatás, bajkeverés újraindítása volt. Henrik még el sem hagyta Canossát, Gergely máris több agenetet szalajtott a németek földjére, a saját képzésű Bernard nevű laterani bíborost, akihez útközben csatlakozott egy másik Bernard (marseille-i Sz. Viktor apátja, Bernard), valamint egy Rapoto névre hallgató ügynök, akik mind siettek, hogy idejére odaérjenek Rudolf sváb herceg által Forcheimbe meghirdettetett nagygyűlésre. Az összeesküvők gyűlésére. Másik két különösen arrogáns ügynökét, a luccai Anselmót és Ostia érsekét Geraldot Lombárd földre küldte, hogy ott viszályt és széthúzást teremtsenek. Mindenki szerencséjére Geraldot elfogták és dutyiba dugták a ravennai érsek emberei, míg Anselmo dolgavégezetlenül, de épp bőrrel somfordálhatott vissza gazdájához Rómába.

1077 március 13-án gyűlt össze a Henrik-ellenes társaság Forcheimben, és két napra rá a laterani ügynökök áldásával német királlyá választották Rudolfot. Forcheimből Siegfried mainzi érsek biztatására, a díszes társaság átvonult Mainzba, hol a törvényes királyát eláruló Siegfried ellenkirállyá koronázta a becsvágyó sváb herceget. A díszesen kivarrt templomi zászlók látványa és és az elbűvölő templomi nóták gazdag repertoárja nem hatotta meg az egyszerű embereket, még a koronázás napján zavargások törtek ki a városban és Rudolf testőrségének brutális fellépése csak olaj volt a tűzre. Szem előtt kell tartani, hogy a jobbágyság, polgárság és a kisnemesség közül minden rosszindulatú propaganda ellenére még mindig sokan szerették, tisztelték törvényes királyukat és a pokolba kívánták a sok, mindig éhes Hildebrand-féle szerzetest. Néhány kényelmetlen nap elteltével az egész összeesküvő társaságnak menekülni kellett Mainzból, ha csak nem akartak a dühös polgárok nyársain lógni.

Henrik mikor megtudta Rudolf ravasz trónbitorlását azonnal hazaindult Itáliából, míg a pápa szeptember közepéig nem merte elhagyni Cannosát és akkor is csak Matilda meg több tucat toszkán nemestől kísérve volt hajlandó útra kelni. Még indulása előtt kapta hírét, hogy a pápaellenes Centius testvérének, Istvánnak augusztus közepén sikerült Campagnaban rajtaütni Gergely római bábjára, a másik (pápa-hű) Centiusra, akit érdeme szerint szépen fel is aprított. Bosszúból – Rómába való visszatérése után – Gergely bérgyilkos osztagot küldött István levadászására, akit árulás segítségével hamarosan tőrbecsaltak. Levágott fejét Gergely parancsa szerint a Szent Péter bazilika előtt karóra tűzték, hadd gyönyörködjék a nép a pápa kegyességén. Rómába érkezve Gergely még több levelet küldött az Alpokon túlra, még több szerény szerzetesnek álcázott agent járta a birodalom minden zugát, fáradtságot nem ismerve kétszerezte meg Henrik elleni áskálódását. Minden erőlködés ellenére egy hatalmas háború beindítását képtelen volt kivitelezni a pápa, de azt elérte, hogy több mint három éven keresztül folyamatosan hol itt, hol ott menjen az öldöklés Henrik és Rudolf hívei között. Mikor a testvérnépeknek számító szász, bajor urak békét, tűzszünetet akartak kötni Henrik követőivel, mindjárt megjelentek Gergely papjai, és átkozódással, fenyegetőzéssel akadályozták meg a fegyverek nyugvását. Gergely alaposan megdühödött mikor hírét vette, hogy kedvenc germán szolgája Rudolf vereséget szenvedett az 1080 január 27-én, Flarchheim mellett lezajlott ütközetben, pedig nagy reményekkel indult a csata. Gergely német főpapjai; Altmann, Siegfried és Bernard pedig alaposan összekürtölték a kereszténység igaz védelmezőit, túlerőben voltak, óriási volt a lelkesedés, táborukban reggeltől estig zengett a templomi ének, ám a 'sátán' (Henrik) daliás lovag képében alaposan szétcsapott közöttük. A szétrebbent árulók szégyenhíre gyorsan terjedt, szinte szárnyakon repült Gergely fülébe. Válaszul a felpaprikázott Gergely azonnal egy papi nagygyűlést hívott egybe a Lateran palotában, ahol Rudolfot – ügynökei után – még egyszer törvényes királynak ismert el, koronát küldött számára, melybe belevésette: „Petra dedit Petro, Petrus diadema Rudolfo”. Ugyanakkor ismét megátkozta, kiátkozta a németek törvényes királyát minden hívével és követőjével egyetemben, természetesen Szent Péter akaratából és belegyezésével. Ezenfelül minden bűnözőnek, latornak azonnali feloldozást kínált, ha csatlakoznak az elpáholt Rudolfhoz, Henriket pedig – extra büntetésként – eltiltotta minden közjog gyakorlásától, társadalmi szerepléstől, még a vándorkomédiásokat sem nézhette meg a negyedévi vásárban. Az elmúlt évek pusztítási miatt Németország fele már romokban állt, ám ez nem volt elég Gergelynek, bőven volt még elég energiája ahhoz, hogy a németországi uszítás mellett Itáliában is összetűzések megteremtésén munkálkodjon.

Matilda vagyona, toszkán zsoldosai gond nélküli kormányzást biztosítottak Gergelynek, de csak Rómában és közép-Itália egyes részein, a mohó pápa ennél jóval többet akart, különösen a lombárd egyházmegyék jövedelmére fájt nagyon a foga. Matilda hadereje kevés lett volna a milánói érsek ellen, de még a ravennai érsek, Wilbert legyőzésére is kevésnek bizonyult volna, ezért Gergely ismét Itália legvérmesebb haderejéhez a kegyetlenségeik miatt rettegett normannokhoz fordult. A tárgyalások újraindításában segítséggel volt a pápa barátja, a Monte Cassino-i kolostorkomplexus 'hercege', Desedirius atya, aki nem csak hamisító műhelyt szervezett a nagy hírű kolostorban, hanem egy kizárólag normann ügyekkel foglalkozó ügynökséget is vezetett, ő maga pedig amolyan állandó legátus volt a szentszék és a normann urak között. A normann haramiák fegyveres támogatásáért Gergely mindenre hajlandó volt, még hű szövetségesét, Salerno urát, Gisulfot is feláldozta, amikor a hozzá soha nem tartozó virágzó várost – Gisulf háta mögött –, Amalfival együtt egyszerűen nekiadta a normannoknak. Gisulf hűségét semmibe véve a pápa válogatás nélkül rühellte a dél-itáliai lombárdokat is és az egész Dél-Itáliát mindenestül a normannok kezére játszotta. Könnyű szívvel állította ki a szentesítő adományleveleket, nem a sajátját, hanem a másét ajándékozta oda és a normannok által brutálisan lemészárolt ártatlan tömegek meggyalázása volt az ami miatt legkevésbé nehezült el szíve. Mit törődött az ezresével legyilkolt dél-itáliai polgárok, jobbágyok emlékével, szenvedéseik semmit nem számítottak szemében, a normannok szadizmusa pedig egyenesen léleknyugtató lehetett a démoni ötletekkel küszködő pápának. Öt évszázad középkori kézirat korpuszában feltüntetett nevek (Landolf, Wiselgard, Pandulf, Lidtus, Adenolf, Radelgrim stb.) tanúsítják a töretlen lombárd jelenlétet Dél-Itáliában, mely kontinuitás drámaian megszakadt Gergely áldásos igyekvésének köszönhetően. Június 29-én Aquinóban találkozott a pápa a hercegeknek kinevezett normann rablókapitányokkal és korábbi 'adományait' ismét szentesítve újabb országrészeket adományozott, más szóval legitimálta a normann banditizmus zsákmányát. Ennek egyenes folytatása volt, mikor Apulia, Calabria és Szicília odaajándékozásáért 1080-ban, Guiscard Róbert hűbéres urának ismerte el a pápát és megesküdött a fegyveres segítségnyújtásra, ha azt a szentatya megigényli. Ezért az esküért – a normann kardokért – árulta el a pápa hű szolgáját a hithű katolikus salernói Gisulfot, ezért hagyta cserben a normannok ellen fellázadt beneventói, nápolyi, amalfi-i polgárokat, parasztokat, mert ez a haramiaszövetség biztosította a háttérerőt, minek védelmében ismét belemarhatott gyűlölt ellenségébe, IV. Henrikbe.

Tucatszámra, szürke ordasokhoz hasonló falkákákban rajzottak ki Rómából a különlegesem kiképzett szerzetesek-papok-legátusok, vitték gazdájuk leveleit és szóbeli üzenetét mindenfelé a birodalomban, melyekben Gergely felszólította az egyházi és világi nagyokat Rudolf önzetlen támogatására, és a szerinte törvénytelen király, Henrik azonnali elmozdítására. Ugyanakkor a bárgyú Matildát is ráuszította a lombárdokra – az meg, amilyen mamlasz volt meg is támadta a vele szomszédos területeket. Matilda értelmetlen támadásait követően Észak-Itália ismét fellázadt a pápa ellen, püspökök, apátok és arisztokraták Brixtenben szervezett nagygyűlésén 1080 június 25-én kimondták Hildebrand elmozdítását és Guibert (Wilbert) ravennai érseket III. Kelemen névvel a kánoni előírásoknak megfelelően pápává választották. Megint két pápája volt a legszentebb egyháznak.

És ugyanakkor két királya volt akkor Németországnak is, az egyiket a német birodalmi gyűlés emelte királyi hatalmába, a másikat, a Kunó nevű rablógróf fiát, Rudolfot a pápa: hát Rudolf olyan is volt. Koronázása után félévvel óriási mellénnyel szállt ismét Henrik ellenében, a sok egyházi pókusz-szertartás abban a hitben ringatta, hogy sebezhetetlen és ezért számára az lehetett a legnagyobb meglepetés, hogy 1080 október 14-én az Elster folyónál lezajlott csatában halálos sebet kapott, majd másnap mindenki örömére megtért teremtőjéhez. Ugyanazon a napon, mikor Rudolf kilehelte lelkét, Itáliában Mantua közelében Matilda serege vereséget szenvedett III. Kelemen pápa hadától, mely nyakas néhány hónapra lehűthette a szenttűzben izzó asszonyságot. A pápát azonban semmi sem tudta kimozdítani elmérgesedett vergődéséből, hiába tanácsolták közeli kollégái a békülést, ő nagyképűen vágta oda: soha nem békül. Inkább meghal, mint elnézze Henrik bűneit, hitetlenségét a körülötte burjánzó istentelenséget és kegyeletlenséget. (Ep. VIII.-34). Azt persze senki nem merte megkérdezni a szentatyától, hogy mi van a vele dörgölődző normann haramiák emberi és erkölcsi szintjével, ha Henrik Krisztus legnagyobb ellensége, akkor a könyékig véres, szadista normannok mi a csodák?

Gyenge és felkészületlen sereggel, 1081 május 21-én érkezett Henrik Róma alá, a kudarc – mint már annyiszor élete folyamán – ismét garantálva volt, mert az elszalasztott korábbi lehetőséget elhamarkodott kapkodással nem lehetett pótolni. Három évvel korábban, mikor Henrik először jött Itáliába, akkor kellett volna a Canossa-járás helyett minden erejével rátámadni Matilda birtokaira, a pápát elzárni a külvilágtól Canossa körbevételével, és Rómát akkor elfoglalni. Három év alatt sok minden megváltozott a pápa diverzáns hadműveletei miatt, melynek része volt a pápaellenes nemesek és papok legyilkolása, megmérgezése, mások folyamatos fenyegetése, zsarolása. Gergely szerzeteseknek álcázott fogadott pribékei, partizán hadviseléshez hasonlóan orvtámadásokat hajtottak végre mindenfelé Észak-Itáliában; gyújtogattak, embert raboltak, terrort és félelmet teremtettek a lombárdok között. Ugyanazon idő alatt Gergely megtisztította Rómát a neki nem tetsző nemesektől, polgároktól, minden hivatalba, fontos posztra a saját embereit rakta be, másokat meg lefizetett, megvesztegetett. Volt miből, hiszen az évek óta tartó egyházi tisztogatások eredményeként egyre több adóarany érkezett mindenhonnan, ahol csak Gergely emberi birtokokhoz, kiváltságokhoz jutottak. Matilda toszkán zsoldosai valamint az ifjú Guiscard Roger normannjai nem csupán a kapubástyákat őrizték, hanem minden ellenállást letörtek Rómában, így Henrik értelmetlen felvonulása semmire sem volt jó. Gúnyos elégedettséggel írhatta a pápa: „az engem körbevevő Rómaiak isteni kegyelettel és igaz hit által megtöltődve készen állnak mindenben engem szolgálni, nekem engedelmeskedni.” (Ep. VIII.-34). Néhány hét elteltével Henrik megunta a egy helyben pörgést és visszahúzódott a jóval kellemesebb éghajlatú Milánóba.

A következő év márciusában Henrik ismét Róma falainál vonulgatott anélkül, hogy komoly ostrom alá vehette volna azokat, a jól megfizetett zsoldosoknak és Róma polgárainak nem okozott különös gondot a város védelme. Május végén Henrik király és hada elvonult Róma alól, vissza a könnyebb levegőjű Lombardiába, mindössze Kelemen pápát hagyta meg Tivoli várában egy erős harci osztaggal, hogy onnét nyugtalaníthassa Gergely zsoldosait. Rómában a feszült politikai helyzet miatt nélkülözés és elégedetlenség ütötte fel a fejét, ám mégis nyugalom és rend volt, senki nem mert Gergely ellen szólni. A város fokozott lassulását megérezte a laterani kincstár is, és a vesztegetések egyre vékonyabban csurrantak-csöppentek a római konzuloknak és 'capitanóknak', miközben a város falain túl Henrik és Kelemen pápa hívei megtámadták a pápai adószedőket, kereskedő karavánokat, még a normann zsoldosoktól sem rettentek el. A pápa által szított ellenségeskedés egyre többe került Róma népének, akik nem igazán értették, hogy mindez egy konok öregember rögeszméje miatt történik. A cudar helyzetnek a laterani vezetésen kívül senki sem örült, Gergely azonban rendkívül megvolt önmagával elégedve; kétszer sikerült 'elűznie' Európa legnagyobb uralkodóját, megmutatta a világnak, hogy egy új rend jön, amiben a papok kedvük szerint packázhatnak még a legnagyobb világi uralkodókkal is. Dölyfösen és gúnyosan szemlélte Henrik harmadszorra megjelenő hadát 1083 tavaszán, és az sem billentette ki cinikus makacsságából, mikor Henriknek sikerült rajtaütni és elfoglalni a Szent Péter bazilikát körbevevő Leonine negyedet, mert tudta, hogy a város másik fele az erődökké alakított palotákkal és a megerősített Laterannal biztosan uralma alatt marad. Szokása szerint a nyári hőség beállta előtt északra húzódott a király, mindössze egy helyőrséget hagyott hátra a Leonine védelmére, így a pápa félelem nélkül folytathatta bomlasztó tevékenységét. Normann és toszkán zsoldosoktól védett pápa úgy dacolhatott játszhatott Henrik királlyal, ahogyan akart és játékának egyik gonosz felvonása volt a november 20. megtartott laterani zsinat, melyen a pápa két napon keresztül szidta az uralkodót és környezetét majd mindenkit megátkozott, akik nem jelentek meg az újabb laterani paródián. A harmadik nap – a Gergely regiszter szerit –, olyan gyönyörű beszédet mondott, amitől mindenkinek könnybe lábadt a szeme (VIII.-58). Békés megoldások kidolgozása, a fegyvernyugvás elérése lett volna a zsinat eredeti feladata, ám a világtörténelem egyik legnagyobb pápájának tartott Hildebrand-gergely ezen a zsinaton is megmutatta, hogy hogyan kell olajat önteni a tűzre, békülés helyett még jobban elmérgesíteni a helyzetet, a konkrét következményekkel, mint az elhullott, megcsonkított katonák, ártatlan áldozatok, az ilyesmikkel cseppet sem törődni. Gergely propagandája szerint Krisztus tisztaságáért, az apostolok igazáért folyik a harc, Péter parancsát követi csupán „a legszerényebb szolgák szolgája', akit maga Jehova emelt hatalomba, hogy megleckéztesse a bűnöktől fertőzött német uralkodót. Ennél szebb életcél nem is létezhetett Gergely számára, ezért megéri háborúzni, gyilkolni és az ilyesmiért biztos garantálva van az egyházi szentté avatás.

Nemsokkal a komédia-zsinat megrendezése után a német király – most már harmadszorra – friss harci egységekkel jelent meg az pápaváros falainál, és 1084 március 21-én, a város jó részét lerohanva végre sikeresen odacsapott ellenségeinek. Gergely azonnal könyörgő levelet irt Guiscard Róbertnek, az egyház utolsó tündöklő reménységének, a keresztény hit legfőbb védelmezőjének nevezte a kegyetlen normann banditát és azonnali beavatkozásért esedezett. Bernald és a Liber Pontificalis leírása szerint Gergely a Lateranból átköltözött a Szentangyal erődbe, hűséges emberei, mint az unokaöccse a Palatinus-dombon lévő, Severus császár épitett, majd erőddé alakított Septizodiumába fészkelte be magát, Corsi nevű vezér a Capitolinus dombot uralta, míg Frangepáni a Tittus-diadaliv melletti Turris Cartulaira erődjét bírta. Érdekes megjegyezni, hogy Gergely az őt korábban letartóztató, és szerinte őt arcul ütő Centius Frangepánt lefizette és szolgálatába állította, korábban megátkozta, most a pajzsa mögé bújt. Harmadnap, március 24-én, miközben még városszerte folytak az utcai harcok III. Kelement ünnepi pompa közepette pápává szentelték a Szent Péter bazilikában. A felszentelést követő húsvét vasárnapján Kelemen pápa Henrik királyt császárrá, feleségét, Bertát császárnővé koronázta. Megfordulni látszott a kocka …

A németek sikere azonban nem tarthatott soká, mert közben Guiscard Róbertnek jelentős sereget sikerült egybegyűjtenie, melyben a normannok mellett szaracén zsoldos osztagok is szép számmal megtalálhatók voltak (Flavigny-i Hugó, I. c.). A pápa keresztje alatt vonuló normann-szaracén hordával szemben a németeknek esélyük sem volt, amiért Henrik császár visszavonult Lombardiába, Kelemen pápa meg Tivoli várába tért vissza. A Rómaiak akartak legkevésbé harcolni, megnyitották kapuikat Róbert haramiái előtt a legjobbokat remélve, békéért, nyugalomért imádkoztak. Óriási üdvrivalgás és óbégatás közepette kísérték át a normannok és a turbános afrikaiak Gergelyt az Angyalvárból a Lateranba, beindult az ünneplés, az eszem-iszom, az erőszakos tolvajlás-rablás. A városnak hirtelen öt-hat ezer dorbézoló normannt és szaracént kellett kielégítenie, majd három napos részeg duhajkodás után a római polgárok és a normannok között futótűzként robbantak ki az összecsapások. A felbőszült polgárok bátran szembeszálltak a részeg normannokkal, akik a szűk utcákban, sikátorokban képtelenek voltak hatásosan használni hosszú kardjaikat és a város számos pontján dúló egész napos csatározás után százasával hagyták ott fogukat Guiscard Róbert legyőzhetetlennek vélt csatlósai. Róbert magából kikelve hisztizett a pápa előtt, bosszúért lihegve kérte ki a pápa tanácsát, amit hamar meg is kapott a pápa mellett árnyékként álló legújabb Gergely-kegyenctől Centiustól. Centius azt javasolta, hogy gyújtsák fel azokat a háztömböket, ahol a legnagyobb veszteségei voltak a normannoknak, az se baj, ha fél Rómát leégetik, hiszen mindent Szent Péter üdvéért cselekszenek. Gergely sem rukkolhatott volna elő briliánsabb javaslattal, büszke is volt tanácsadója éles eszére. A sunyin mosolygó pápa hallgatólagos beleegyezésével a normannok megfogadták a tanácsot és fél Rómát – főleg a szegényebb negyedeket – felgyújtották, majd az onnét kimenekülő népet, asszonyokat, gyerekeket, mindenkit kegyetlenül lemészároltak. Az esemény borzalmait egyforma elégedettséggel ecseteli Bonizo (Cod. Vat.), Guido (I.-20), Landulf (IV.-3), Bonizo még hozzáteszi, hogy megérdemelték a Rómaiak, hogy úgy bánjanak velük, mintha zsidók lennének, mert pásztoruk ellen mertek fordulni. A Rómaiak rettegő megdöbbenéssel, testileg lelkileg összetörve nézték városuk pusztulását, rokonaik, polgártársaik legyilkolását és egy se értette közülük, hogy miért kapták ezt a pápától. Éveken keresztül mindenben a pápát támogatták, szolgálták, ha kellett a falakon harcolva védték, dacoltak kedvéért Henrikkel, elszegényedtek, lerongyolódtak hűségükben és a gonosz satnya így hálálta meg önzetlenségüket. Amit VII. Gergely művelt Rómával 1084-ben, arra nincs mentség, arra nem működik semmilyen mentegető maszatolás. A gótok és a vandálok kirabolták Rómát, gyújtogattak meg rongáltak, de az összlakosság és az áldozatok arányát tekintve, olyan borzalmas pusztítást és mészárlást közel sem rendeztek, mint a Gergely-Guiscard páros.

Gergelyt nem hatotta meg a népirtás sem az olyasmi, hogy a Szent János templom és a Colosseum között minden egyes ház porig égett, meg a Campus Martiuson néhány pogány kőépületen kívül egyetlen épület nem maradt éppen, de becsületére legyen mondva a Lateran palota összes zsaluját bezáratta, hogy ne zavarja szentelmélkedését a sűrű fekete füst meg az égett tetemek szaga. Néhány nappal a mészárlás után – kikapcsolódásként – Gergely pápa csatlakozott Róbert északnak tartó ármádiájához, hogy közösen büntethessék meg Nepi és Sutri városainak népét (Flavigny-i Hugó, Krón. II.-335), mert azok korábban megtagadták Gergely támogatását. Mint két jó barát ment együtt a pápa és a haramiavezér, akiből Gergely csinált 'herceget' és közösen torolták meg a Tiberius-völgy engedetlen városkáit. Mindenhol, ahol Guiscard Róbert normann-szaracén bandájától követve megjelent Gergely pápa sírás, fogcsikorgás és átkozódás fogadta majd követte útját. A nem messze fekvő Tivolit, Kelemen pápa erősségét azonban már nem merték megtámadni, mert tudták, hogy azt Kelemen régi híveiből válogatott, régóta összeszokott csapat védi, kikkel a normannok nem akartak hadakozni. A nagyszerű kiruccanás élménye után, július elején tért vissza a pápa városába és őszintén meglepődött, hogy a korábbi mészárlást túlélő Rómaiak ellenségesen fogadják. Nem tudta felfogni, hogy a Rómaiak miért nem fogadják el Szent Péter akaratát, hiszen szerinte csupa jó dolog történt; Krisztus ügyéért égett le fél Róma, és a szentegyház üdvéért folytak a mészárlások. Hát miért nem örvendeznek a Rómaiak a szentatya győzelmének? Ennyi jó és nemes cselekedet után miért néznek rá csúnyán, gyűlölködnek irányában ahelyett, hogy térden csúszva áldanák kegyességét? Gergely megdöbbent, hogy most nem használ a fenyegetőzés, átkozódás, ígérgetés és néhány nappal érkezése után a felháborodott polgárok elől normann, és afrikai szaracén fegyverek oltalma alatt vonult ki a városból. Hiába maradt éppen az egyházi intézmény legtöbb épülete, Lateran palota, a Szent Péter bazilika meg a legtöbb templom kolostor, Rómában még megerősített testőrséggel sem maradhatott a kegyetlen pápa, tisztában volt, hogy a Rómaiak az első adódó alkalommal szétszaggatnák azért, amit velük művelt.

Micsoda látvány lehetett, mikor a világ legszentebb szentatyája bugyogós afrikaiak, és fülig véres, részeges normannoktól körbevéve méltóságteljesen bandukol a sacco-völgyi Latin Úton, mely egyenes vezette őt Monte Cassinóba, harcostársa, Desiderius sarokig tárt karjaiba. Ott sem érezhette magát biztonságba, ezért a Gisulf hercegtől elrabolt, normann családokkal benépesített Salernóban rendezte be új székhelyét és eltökélt szándéka volt onnét folytatni kártékony tevékenységét.

VII. Gergely még egyszer, utoljára parádés színjátszás közepette kiátkozza Henriket, Kelemen pápát és követőiket.

Semmit nem tanult Róma borzalmas pusztításából, a sok ártatlan élet kioltásából és elsőnek annyi papot, szerzetest, remetét gyűjtött egybe egy újabb szentzsinatra, amennyit csak eltudott érni Salernóból, hogy még egyszer kellő statisztálás közepette megátkozhasson mindenkit, akik Szent Péter ellenségei. Órákon keresztül ömlött a szitok, a gyűlölködő átok szájából, majd engesztelődést színlelve azok segítségéért fohászkodott 'akik igazán szeretik Krisztust és a szentegyházat'.

Szolgáktól, lakájoktól körbelihegve élte utolsó hónapjait Gisulf herceg volt kastélyában a pápa, maga által generált méreggel, elkeseredéssel emésztve testét nap mint nap, és külön dührohamot kapott mikor Kelemen pápa Rómába történő üdvrivalgásól kísért bevonulásáról értesült. A sárga irigység és a tehetetlen düh mérge ette magát bele mindjobban Gergely testébe-lelkébe, különösen szenvedett mikor arra gondolt, hogy mi lett álmaiból, hogy Kelemen pápa, lombárd püspököktől körülvéve az ő helyén ül Szent Péter trónusában. Nevetni senki nem látta, még mosolyogni sem mosolygott soha, sosem volt jókedve, a végnapjai eljöveteléig azon törte a fejét, hogy miként taposhatná el Kelemen pápát, és az utálatos sátánfia Henriket. Többnyire mikor nem magát sajnálgatta az életrajzát írta-diktálta, értelmetlen mini-szinódusokat rendezett, ahol még jobban elkeseredett és ilyenkor mindig a depressziós önrongálásba menekült. A sok idegeskedés, méreg, harag végül láthatatlan-fene formájában lepte el testét, de rögeszméin semmit sem változtatott, még a halálos ágyán is azt szajkózta, hogy egész életében ő volt az igazság első bajnoka, mindent az isteni igazság nevében cselekedett, menyire gyűlölte világéletében a gonoszságot és a bűnt. Azt merte hangoztatni még az utolsó óráiban is, hogy azért kellett száműzetésbe (exilio) vonulnia, mert ő mindig a jóságot hirdette és harcolt a gonosz ellen. Nem, nem Róma leégetése, és több ezer ártatlan polgár leölése miatt kellett tehát emigrációba menekülnie, hanem, mert ő 'gyűlölte a bűnt'. No nem a sajátját vagy barátja Guiscard Róbert bűneit gyűlölte, hanem Krisztus meg Szent Péter ellenségeinek bűnét. Az utolsó leheletéig hitte, hogy ő semmi rosszat, gonoszat pl. háborús uszítást nem követett el, mert mindent, ami tett az áldott Péter és az apostolok akaratából cselekedte, intézménye érdekében. A rengeteg önigazoló mellébeszélésnek és színészkedésnek május 25-én vetett végett a sors keze, és maga Lucifer személyesen jött el a satnya démonért … Ott helyben Salernóban temették el, mert arról szó sem lehetett, hogy Rómában helyezzék végső nyugalomba.