II. Agapét (946-955)

A század középső éveiben, Rómában lezajlott politika eseményekről, és Agapét (Agapitus) pápa uralkodásáról szerény részadatokat olvashatunk Frodoard, Soractei Benedek és Farfa Krónikája feljegyzéseiből. Agapét pápáról ugyanúgy nem rendelkezünk biografikus szerzeménnyel, mint három elődje életéről, és még a pápává szentelése dátuma is csak Jaffé és Duchesne közös saccolásának következtében van meghatározva 946 május 10-ében. A Patrologia Latina gyűjteményében 22 levél és adományozó oklevél származik Agapét pápától. A majd tíz évig regnáló pápa, megválasztását – elődeivel egyezően –, II. Alberiknek köszönhette, akit kezdetben odaadóan szolgált.

Az Itáliából kiebrudalt Hugó királyt, 948-ban érte utol vége, és Torino városában székelő fia, a még mindig fiatalembernek számító Lothár király, két évre rá, 950-ben váratlanul szintén elhunyt. Nem betegségben halt meg, hanem II. Berengárnak sikerült megmérgeznie, hogy véglegesen pontot tehessen a Burgundiai-ház itáliai jelenlétére. A gyilkosság után Berengár, kora erkölcsi normáihoz igazodva, Lothár özvegyét, a csinos és bájos, Adehaidot, saját fiához szerette volna feleségül kényszeríteni. A történelmi feljegyzésekből úgy tűnik a szépséges és még mindig fiatal királyné nem nagyon óhajtotta derekát beadni Észak-Itália új urának, amiért Berengár először Como várába, majd Garda vártornyába záratta. Berengár politikai manőverezése és fokozatos erősödése nem volt ínyére a pápaságnak – no nem a fiatal királyné meghurcoltatása volt a baj –, hanem mert a pápai intézmény számára követelt Pentapolis és a volt ravennai exarchátus adóit Berengár nem volt hajlandó átutalni Rómának, és ez már elég indítéknak számított az erőszak alkalmazására. Nincsenek pontos adatok, de nagyon valószínű, hogy pápai ügynökök segíthették megszöktetni Garda várából az özvegy királynét, mert szökése után Reggio püspökénél, Adalhardnál talált menedékre. De a pápa nem csak Berengárban látott halálos ellenséget.

A hatalma elnyeréséért Agapét pápa semmi hálát, elkötelezettséget nem érzett Alberik herceg irányába, kétszínűen a szemében hízelgett, míg közben azt leste, hogyan tudná az útjából félreállítani. Itália északi felén a burgundi és az ivreai pártok mögött felsorakozó bárók szüntelenül forrongásban tartották a megyéket, zsoldosaik egymás birtokait prédálták, anarchiát, nyomort teremtve mindenfelé. A déli részeken az arab hordák garázdálkodása lehetetlenítette el a normális, békés élet menetét, de a nyílt rabszolga kereskedelmet elősegítő, – abból hasznot húzó – dél-itáliai 'hercegek' és városi elöljárók sem voltak sokkal különbek a szaracénoknál. Alberik hercegségében (principatum) béke és nyugalom honolt; az energikus herceg megfékezte bárói túlkapásait, felügyelte az utak biztonságát, elősegítette a római szenátus működését, törvényességet, jogrendet garantált az alattvalóinak. A pápaság ahelyett, hogy örült volna a viszonylagos, békés társadalmi kibontakozásnak, és a hívők lelki kívánalmai kielégítésére koncentrált volna – féltékenységében – inkább Alberik herceg elpusztításán, és a saját intézménye számára oly kívánatos szúpréme politikai hatalom megszerzéséért fáradozott. Titkos emisszáriusok, hétpróbás egyházi ügynökök jöttek-mentek Róma és Ottó magdeburgi udvara között, nagyzoló ígérgetésekkel szédítették és kitalált meséikkel izgatták, hergelték a német uralkodót. Mintha a Karoling udvart háborgató démonok keltek volna újra életre; ugyanaz a esdeklés, könyörgés, burkolt fenyegetőzés, melyben ugyanazon ferdítés és hazugságok sora ismétlődött. Ottó tájékozatlan naivságát kihasználva egyre tüzelték, hogy jöjjön gyorsan a hadával, mentse meg Szent Péter kiváltságos örököseit a gonosztól. A pápaságnak akkor már több évszázados gyakorlata volt a cselszövésben, az orcátlan árulásban, a siránkozásba, ha mást nem is, de azt jól eltanulták szellemi elődeiktől, a zsidóktól: hogyan kell szórni a hamut fejükre, a szegény elnyomottat megjátszva tépni a csuhát. A sok hazudozás és ármány meghozta gyümölcsét, Ottó 951 tavaszán Itáliába vonult.

A seregei átkelését irányító Ottó. A 'fényesszakállú' elődje, Nagy Károly példáját követve, 951-ben mihelyt járhatóvá vált az Alpok hágója, a katolikus egyház védelmére Itáliába rohant, hogy a szentatyát megmentse a sátáni erőktől.

Akadálytalanúl, szinte egy kardcsapás nélkül foglalta el Észak-Itáliát; először hűbéri esküre kényszerítette Berengárt, elvette tőle királyi címét (detronizálta), majd Páviába vonult, ahol Lombard királlyá koronáztatta magát. A koronázás után egy másik fényes ünnepségsorozat kezdődhetett meg, miután feleségül vette a meggyilkolt Burgundi Lothar özvegyét Adehaidot, mely házasság tovább erősítette hatalmi helyzetét és az újonnan megszerzett uralkodói jogait. Észak-Itália egységesen meghódolt Ottó előtt és a gyors sikerélményekben részesült német uralkodó a kényelmes Páviában töltötte a telet.

Mindezen sikerek ellenére a pápaság továbbra is elégedetlen maradt, és csalódottan fogadta, hogy képtelen volt keresztül vinni a számára legfontosabb politikai változást, Alberik elmozdítását. Ottó ekkor mér nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy Róma urát, Alberiket megtámadja. A következő évben (952), Ottó a mainzi érsek vezetésével fényes küldöttséget menesztett Rómába, hogy a látogatását – pontosabban –, a pápával történő találkozását előkészítsék. A követséget minden fenntartás nélkül beengedték a városba, ám a felfuvalkodott germán főpapok nem óhajtották tiszteletlátogatásukkal Róma tényleges urát köszönteni, hanem Alberik palotáját szándékosan elkerülve egyenesen a Lateran palotába mentek. A tüntetően ellenséges viselkedés nem csak Alberiket, de Róma nemességét és polgárságát is felháborította, mert Alberiket tekintették uruknak és nem a pápát. Róma és Lazio népének nagyon is megfelelt Alberik vezetése, melynek része volt a pápai hatalom megnyirbálása és nem óhajtottak több hatalmat biztosítani a papoknak. A pápa helyett Alberik és a római szenátus válaszolt a német királynak: ne jöjjön, nincs szívesen látva, ha mégis megjelenik zárt kapukra fog találni. A kudarc után Ottó visszatért hazájába és Lorraine hercegére, Konrádra bízta Észak-Itália kormányzását. (Frodoard, Ann. 952.) Konrád sikeresen sakkban tartotta Berengárt, egyre kisebb mozgásterületet hagyva neki űzte, szorongatta, míg az végül elkeseredésében megadta magát a német hercegnek. A következő évben, Augsburgban megtartott diétán, a behódolt Berengár hiába kapta vissza képletesen a lombard vaskoronát; Ottó elvette tőle Verona és Aquila városait és a hozzájuk tartozó megyékkel együtt, azokat öccsének, Bajor Henriknek adományozta. Berengárnak – a pápaság legnagyobb bosszúságára nem maradt más lehetősége, minthogy Ravennába húzódjon vissza és ott várja sorsa jobbrafordulását.

Alberik még midig fiatal férfinak számított, amikor 954-ben több hónapos betegeskedés után elhunyt, tragikus betegsége és halála magán hordozta a többszöri, folyamatos mérgezés jeleit, ami mesterkedés mögött legnagyobb ellensége a kétszínű pápa állhatott. Soractei Benedek finoman fogalmazva tudatja: „A dicsőséges Alberik herceg egyszer csak bágyadni, hervadni kezdett.” (c. 34). Halála előtt a Szent Péter Bazilika oltárja előtt összegyűlt római nemességtől még sikerült kieszközölnie, hogy Róma vezető férfiai hűségesküvel kötelezzék el magukat, hogy Agapét halála után, fiát, Oktaviust választják pápává. A 22 évig hatalmon lévő Alberik kora adottságaihoz képest emberségesen és igazságosan kormányozta Rómát, megtörte a Közép-itáliai bárók féktelen prédázását, többször sikeresen állt ellen külső, hódítószándékú erőnek, de legfőbb érdeme a papok hatalmának megnyirbálásában mutatkozott meg. Négy pápát temetett el és négy pápa felszenteléséhez járult hozzá, de azt sosem gondolta volna, hogy negyedik választottja arra merjen vetemedni, hogy őt megmérgezze. Alberiket az egyházi krónikások 'kegyetlen zsarnoknak', 'gonosz despotának' tüntetik fel, aki visszaszorította az Egyház hatalmát, másodrendű szerepre kényszerítette a jóságos szentatyát. Ezen üres vádaskodások ellenében, Alberik türelemmel, megértéssel viselkedett a pápasággal; elnézte a pápa cselszövéseit, megbocsájtotta árulásait, az egyházi intézményeknek, birtokoknak védelmet nyújtott, nem avatkozott bele az egyház belső dolgainak intézésébe, de nagyon helyesen, a hercegség politikai, gazdasági ügyeiben megtiltotta a papok beleszólását. Alberiket szerette és tisztelte Róma népe, ezért fia hatalomöröklése akadálytalanul biztosítva volt. Alberik ideje előtti elhunytával fellazult a közbiztonság és az erős kéz hiányát a vidéki papság is sajnálattal élte meg, mint arról XII. János levelében (epistola 6.) olvashatunk, ahol Subiaco apátja, Leó kesereg: „amióta a szépemlékű Alberik úr eltávozott az élők sorából, sok gonosz történés zúdult ránk, amit kénytelenek voltunk elszenvedni.”

Apja halála után, Oktavius hercegi öröksége méltóságába lépve, fiatalkorát (mindössze 17 éves) meghazudtolóan rutinos határozottsággal tartotta egybe apja kormányát, elősegítette a római szenátus továbbműködését és magát is a testület tagjai közé választatta. Alberik emléke iránt érzett tisztelet és hűség megakadályozott minden kihívást az örökössel szemben, míg a tehetetlen pápaság nem rendelkezett kellő anyagi és politikai erővel egy nyílt lázadás kirobbantására. Agapét hiába pusztította el Alberiket, nem keletkezett hatalmi űr, melybe besétálhatott volna és a római polgárok támogatásával Oktavius zavartalanul gyakorolhatta hercegi hatalmát. A következő év (955) őszén, kilenc év regnálás után elhunyt Agapét pápa. Avval a keserű tudattal hagyta el az árnyékvilágot, hogy ellensége fia követi őt a legfőbb egyházi méltóságban, egy kamasz, aki a saját hercegi házának érdekeit az egyetemes Egyház fölé fogja helyezni.

XII. János (955-964)

A világtörténelem legfiatalabb pápája.

A század elején Marozia és I. Alberik házassága megalapította Róma legerősebb dinasztiáját, minek befolyása fiuk, II. Alberik halálával sem fogyatkozott meg és így nem volt kétséges, hogy Agapét elhunyta után ki fogja elfoglalni a megüresedett pápai trónt. Soractei Benedek úgy tudja, hogy Oktavianus klerikális neveltetésben részesült, de egyházi hivatallal, méltósággal nem rendelkezett. Fiatal korára való tekintettel pappá vagy szerpappá sem lett szentelve, ezért még az egyház kötelékében sem tartozott. Mégis mikor eljött az ideje néhány hét alatt pápát csináltak belőle és az alig 18 éves herceg, XII. János néven minden ellenállás nélkül foglalhatta el Szent Péter trónját.

XII. János életéről, cselekedeteiről, elsősorban, a XI. században szerkesztett Katalógus, Soractei Benedek, Prümi Regino continuatorja, valamint a Salernói Krónika ismeretlen szerzője értesít, de tovább adatokra lelni Frodoard Annalesében, Veronai Ratherius és XII. János leveleiben.

Az ifjú pápa két énje, természete menthetetlenül keveredett karakterében, amiért az életet habzsoló csinos lovag, Oktavianus nehezen fért bele XII. János bíbor köpenyébe. A dogmák és doktrínák ingoványában vergődő papok felháborodva szemlélték az új pápa viselkedését, Róma aranyifjúságának szabad mozgását a Lateran palotában, akik bizonyára kellemesebb társaságot nyújtottak az egyházfőnek, mint a kiszáradt, megkeseredett öreg püspökök, dékánok. 65O év után ismét nevetés és vidámság zaja hallatszott a pápai palota folyosóin, divatos, színes ruhákban öltözött világiak jöttek-mentek a komor termekben, a megszokottól eltérő, kötetlenebb viselkedéskultúrát gyakorolva egy humánusabb légkört hoztak létre, mely megbotránkoztatta a méltóságteljes suttogáshoz szoktatott egyházvezetést. A sötétlelkű papság nem a jókedvet, hanem a szorongásokkal teli félelmet tartotta ildomosnak; a térdepelés, a bűnbánó vezeklés, a gyötrődéssel járó elkeseredés jobban megfelelt mentalitásuknak, mert nem létezett számukra felemelőbb érzés a mások szerencsétlenségénél. De hiába volt a felháborodás, a csendes gyűlölködésnél többre mégsem futotta tőlük: a pápa népszerűsége erősebb volt náluk. Nyílt lázadáshoz gyengék voltak, és távoli reményük, Ottó túl messze volt és túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy beleszólhasson Róma egyházfegyelmi ügyeibe. A Lateran palotában rendezett kicsapongó ivászatok, dorbézolások erős túlzásnak hangzanak, és mindazok ellenére, hogy János pápa a maga korosztályából és világi körökből származó nemesifjúkkal vetette magát körbe, azok társaságában érezte jól magát, mégis a legjobb tudása szerint megpróbálta komolyan venni egyházfői hivatását. Mayence püspökének, Vilmosnak küldött levelében, arra buzdítja a püspököt, hogy „határozottan lépjen fel azok ellen, akik a helytelen életvitelükkel romlást hoznak az Úr Egyházára.” (Jaffé, 3674). Igaz, János pápa közel sem élt istenes életet, de ez nem akadályozta abban, hogy másokat – mint pl. Trier érsekét, Henriket –, jó és igaz éltre ösztökéljen (Jaffé, 362).

Az energiától duzzadó János pápa, talán bizonyítani szándékozott klérusa és világi tisztelői előtt, mikor a pápai hivatalának megbecsülését, a keresztény hagyomány komolyan vételét, és egyháza szolgálatát, erősítését úgy próbálta demonstrálni, hogy célul tűzte ki a korábban 'elveszett' egyházi patrimóniumok visszaszerzését. A vitatott uradalmak, falvak tulajdonjoga körüli viszály sokszor évszázadokra nyúlt vissza, és eredetét vizsgálva mindig az egyház kapzsiságából származó csalfaságot és direkt hamisítást találni. Sokszor idegen frank uralkodók adományoztak a papoknak olyan birtokokat, mely sosem volt az övék, máskor haldokló beteg emberekből csalták ki végrendeletük megváltoztatását, amiben persze az örökösök nem akartak belenyugodni. Nemcsak a Pápai Állam területén, de szerte az egész félszigeten több olyan fondorlatosan szerzett birtok, udvarház étezett, melyeket a jogos örökösök nem voltak hajlandók átadni, és azon ingatlanok helyszínei, melyek még nem voltak tényleges papi hatalom alatt, rendszeresen fegyveres összetűzések helyszínévé váltak. A tettrekész pápa olyan toszkáni, spoletói és római nemesekből szervezett hadat, kiknek nem volt birtokjogi vitája az egyházzal, majd páncélt húzva maga állt élükre és rátámadt Capua és Beneventum hercegségeire. Az értelmetlen kaland kudarcba fulladt, miután Salerno hercege, Gisulf szétkergette a pápai sereget. A dicsőségesnek semmiképp nem nevezhető eseményről egyedül a Chronicle Salernum (Salernói Krónika) ismeretlen szerzője számol be, aki művében, – mint egy hűséges alattvaló – természetesen rendkívül előnyösen tünteti föl urát, Gisulfot.

A béke megkötése érdekében, János és Gisulf személyesen találkoztak Terracinában, de megbeszélésükről nem maradt fenn jegyzőkönyv, a salernói krónikás pedig nem tartotta fontosnak beszámolni a megállapodások mikéntjéről. Az eredménytelen és értelmetlen Dél-itáliai hadi kiruccanás nem vette el harcias kedvét a pápának, és figyelme hamarosan átterelődött ivrea örökös őrgrófjára, II. Berengárra. Oktavianus pápa megváltoztatta politikáját és új irányt szabva Berengár lett a Katolikus Egyház első számú ellensége. Berengár különösen gyűlölt személynek számított a római klérus szemében, mert elfoglalta a pápaság magának követelt Ravenna és Emilia területeit. Ezeket a vitatott területeket kizárólag papok által hamisított okmányok alapján követelhette magának az egyház, hiszen eredetileg longobárd és görög tulajdonban voltak. Pápai legátusok ismét egymásnak adták a kilincset Ottó udvarában, még Milánó érseke, Walpert is felkerekedett és német honba utazott egy kis izgatás, háborúra való uszítás végett. A pápa megint sereget gyűjtött, de tanulva a korábbi sikertelen kiruccanásból, már másodszorra nem állt élére hadának, ami bölcs döntés volt, mert Berengár legyőzte a pápai hadat majd mérgében rátört az egyház romagnai birtokaira. Az itáliai német liga a pápa mellé állt, minek következményeként most már tényleg lángba borultak a megyék, égtek a falvak, hullott a nép, mert a papság nem volt hajlandó lemondani a világi hatalomgyakorlásról és elképzelhetetlennek tartották, hogy intézményük csak a hívek lelki felemelkedésével törődjék. A felesleges háború kirobbantása jogalapot képezett a germán uralkodó római ügyekben történő beavatkozásra, egy tényleges fegyveres invázióra. János pápa a germán hadak behívásával megosztotta az apja által nehezen felépített egységet, hiszen a legtöbb római nemes és polgár hallani sem akart egy idegen uralom bevezetéséről. A római urak továbbá nem voltak érdekeltek az ő életterüktől messze eső ravennai birtokok hovatartozásárban, számukra mindegy volt, hogy azok jövedelme Berengár vagy a pápa zsebébe köt ki: hiszen abból ők így sem úgysem kaptak semmit. Ha János megmaradt volna Oktavianusnak hatalmas, erőskezű uralkodó lehetett volna belőle, ám, mint XII. János egyre népszerűtlenebb vezetővé vált, akitől félni kellett, mert a német uralkodó behívásával elengedhetetlenül olyan helyzetet hozott létre, melyben a volt barátai, tisztelői jogai könnyedén csorbulhattak. A római vezetők közül sokan féltek az idegen hadak ide-oda vonulásától, birtokok feldúlásától, élelmiszertáraik megdézsmálásától és úgy látták, hogy egy ilyen 'barbár' invázió csak az egyháznak lehet hasznos és kellemes. Ottót sokáig lefoglalta az izgága fiaival való vesződés, és a lázongó bárói körüli civakodás, emiatt 961-ig képtelen volt országát elhagyni. Ám 961 őszén, még a tél beállta előtt, jelentősnek mondható sereggel átkelt az Alpokon és minden akadály nélkül Páviába vonult. Berengár és bárói megerősített váraikba vonultak vissza, elkerülve minden nyílt összetűzést a sokkal erősebb germán hadakkal.

A következő év februárjában, Ottó Róma alá érkezett és az ókor császárhagyományát követve Néró Mezején állította fel táborát. A pápa, aki még nem is olyan régen a város falairól, fegyverrel kezében kész lett volna Ottóval megküzdeni, most tárt karokkal fogadta a németek királyát. Igaz, az akkori bátor herceget még Oktavianusnak hívták és nem János pápának. És ez a János pápa a római nemesség legnagyobb sajnálatára 962 február 2-án, birodalmi pompa közepette római császárrá koronázta Ottót, miáltal közjogilag létrejött az 1806-ig fennálló Német-római Birodalom. A császári koronáért cserében, Ottó átadta a pápaságnak a híres adománylevelét, a Diploma Ottonianumot (Privilegium Ottonis), melyben a korábbi papok által összefércelt hamisításokat jóváhagyva megerősítette a sok orcátlan álnokságot. A Monumenta Germaniában (Leg. II-164) található dokumentum hitelességét már korábbi egyházi szerzők (Muratori, Beretta, Goldast) teljes egészében elvetették – rámutatva –, hogy megírásához egy másik hamisítványt (Ludovicianum) vettek mintául. Persze az egyház vezetőit soha nem zavarta a hamisítás erkölcstelensége és a több változatban fennmaradt – pápaságnak fogadott – 'Ottó Esküt' (Mon. Ger: IV.-29) ugyanolyan gátlástalan szemtelenséggel vetették papírra a papok, mint az uralkodók nevében hamisított adományozó okmányokat. Emlékeztetném az olvasót, hogy a keresztény vezetőség mind a mai napig – félrevezetően – hamisítások tömkelegére hivatkozik, hiteles forrásként idézi azokat, és a legotrombább példányokat leszámítva az összes többi kétséges dokumentum közléseit érvényes, igaz adatnak tekinti. Az Ottó adománylevél körül felvetődött kétségek elosztása végett a Diploma Ottonis eredetinek mondott példányát – szakvéleményért – a Vatikán, a Bécsi Egyetem középkori okmányszakértője, prof. Theodor von Sickel rendelkezésére bocsájtotta. Érthető módon XIII. Leó vonakodott az engedély megadásától, de Sickel professzor másik tanulmánya a Liber Diurnus kéziratáról kifejtett véleménye pozitívan hatott az engedély kiadásában. Sickel megállapítása szerint (Das Privlegium Otto's I.), az okmány nem eredeti, hanem a birodalmi kancellária által később készített másolat, minek megkülönböztetett jelentőségét a gondosan szerkesztett stílusa, harmonikus ornamentikája, bíbor pergamenre írt aranybetűi bizonyítják. Az okmányban 962. február 13. dátum van feltüntetve, mint keletkezési dátum, de a „mi tiszteletes urunk és lelki atyánk, Leó” bejegyzés nem János pápát szólítja meg, hanem a későbbi VIII. Leót (964-965), más szóval az irat szerkesztője nem tudta, hogy melyik pápa regnált 962-ben. Mi történt az eredeti okmánnyal és miért a később kibocsájtott példányt őrizték meg helyette? A korábbi hamisításokat szem előtt tartva ezt az okmányt is egyházi hamisításnak lehet elkönyvelni. Még felsorolni is sok lenne a birtokokat, járásokat, megyéket melyeket Ottó császár garantált a pápaságnak, olyan területeket, melyek sosem voltak egyházi ingatlanok. Ha fizikailag nem is volt lehetősége a pápaságnak birtokába venni ezeket a területeket, mégis évszázadokon keresztül a hamisított dokumentumok alapot szolgáltattak a követelőzésre, zsarolásra, kiváltságok, juttatások megszerzésére. Az egyezkedések részeként a pápa szövetséget esküdött Ottónak, és azt is megígérte, hogy nem fog lepaktálni Berengárral vagy fiával, Adalberttel a császár ellen. Ottó nem ismerte a történelmet, nem tudhatta, hogy a megkönnyebbült árnyékszéki sóhajnál is kevesebbet ér egy pápai ígéret.

A császár és János pápa napokon át egyezkedtek a felügyeletük alá került földek, jövedékek újraosztásáról és még a mindig szabadon lévő Berengár javai elkobzásáról.

Ottó római látogatása, ha másra nem is volt jó; megdermesztette az északi grófok vetélkedését, Rómában pedig hatalomra juttatta a germán-pártot valamint a legfelsőbb egyházvezetésben hirtelen germán klérustagok kerültek kulcspozíciókba. Ottó császár udvarában élő Liutprand, ekkor már a jól jövedelmező, gazdag Cremonnának volt püspöke, és mindezen itáliai eseményt szinte kizárólag az ő munkájából (Historiae) ismerünk. János pápa és Ottó kellemes napokat töltöttek el egymás társaságában, hű szövetségesként és barátként váltak el egymástól, mely búcsúra érthetetlen okokból nagyon gyorsan – mindössze két héttel Ottó Rómába érkezése után –, február 14-én került sor. Állítólag Berengárral történő gyors leszámolás érdekében hagyta el az uralkodó oly sebesen Rómát, mindenesetre a campagnai uradalmak népe hálaimákban mondott köszönetet a feneketlen bendőjű germán zsoldoshad elvonulásáért. A német főpapokkal feltöltött Lateran palota levegője hamarosan fuldoklóvá vált Jánosnak, és mikor a pápa rádöbbent, hogy a császár az itáliai hívei közreműködésével felügyelni, befolyásolni óhajtja döntéseit, ellenőrzi, lesi lépéseit, akkor kibúvót keresve korábbi ellenfeléhez, Berengár fiához, Adalbert őrgrófhoz fordult. Evvel párhuzamosan János pápa ellenségei – miképp azt Liutprandnál olvashatjuk – mindenféle erkölcstelen kicsapongással vádolták meg a pápát az uralkodó előtt. Vádaskodásukat mesterien kiszínezve adták elő, hogy kuplerájjá változtatta a pápai palotát, részeges tivornyákat tart, kiskorú gyermekekkel fajtalankodik és Jézus Krisztus helyett az ördögnek áldozik. Ez időben (963), Ottó hol Páviában, hol meg az ostrom alatt álló Montefeltro közelébe lévő Szent Leó erődítménye alatt tartózkodott, ahova Berengár zárkózott be híveivel. A császár csalódott bosszússággal vette tudomásul a pápa köpönyegforgatását és az ügy tisztázása végett követeket küldött Rómába.

Hónapokig várt a válaszra, míg végre megérkezett a pápai küldöttség, egy Demetrius nevű lateráni agent, a pápai 'protoscriniarius' (kincstári kamarás) tisztségét betöltő Leó (aki hamarosan ellenpápakánt, VIII. Leó névvel lép fel Jánossal szemben) vezetésével. Az uralkodó, a montefeltroi Szent Leónak nevezett templomerődítmény alatt felállított császári táborban fogadta őket, és rendkívül irritálta, hogy a felvetett kérdések tisztázása helyett még őt szeretnék kioktatni. A pápai küldött, János és Adalbert összekacsintásának tényét megkerülve szemére vetette az uralkodónak, hogy János pápa egyházpolitikájával szembefordult római főpapokat fogadott kíséretébe, valamint felhívta a császár figyelmét, hogy az ostrom alatt álló templomerődítmény a Szentszék tulajdonát képezi és a pápaság igényt tart annak birtokbavételére. A császár ingerülten válaszolt, hogy majd a Szent Leó erőd további sorsáról csak a jelenlegi uzurpátor kiűzése után lehet tárgyalni, de addig is választ követelt, a pápaság által titokban küldött, de a császár emberei által elfogott levelekre, melyek a bizánci udvarnak és a magyaroknak lettek volt címezve. A leleplezett üzenetekben a pápa segítséget kért a német császár ellen. Amíg a pápai megbízottak ötölve-hatolva mentegetőztek, magyarázgattak, addig Berengár fia, Adalbert dicsőséges hercegként vonult be Rómába. Adalbert először a Rómaiak nevében segélykérő követséget küldött a bizánci császárhoz, majd a szaracén rablófészekbe, Fraxinetumba látogatott a mezítlábas haramiák segítségnyújtását remélve: eredménytelenül. Utána Korzikába vonult sereget és befolyásos szövetségeseket toborozni. Katonai tábort hozott létre, ahol az udvartartását is berendezte, onnét küldte a János pápához hű papokat, mint titkos követeket és segítségükkel folytathatott további tárgyalásokat a pápasággal, valamint minden olyan nemessel, aki ellene volt a germán térnyerésnek. A sikeres egyeztetéseket követően Civita Vecchiában zavartalanul partra szállhatott népes kíséretével és Róma kitárt kapukkal fogadta annak a Berengárnak fiát, aki még egy éve a pápaság legnagyobb ellenségének számított. A felháborodott Ottó undorral vette tudomásul a lateráni árulást, de csak az ősz beköszöntére volt képes hadait úgy átrendezni, hogy Rómába mehessen számon kérni a pápát.

Róma ekkor politikailag kettészakadva, önmagát marcangolva küszködött; a germán párt a Johannipolisban (a megerősített Szent János komplexumban) ütötte fel székhelyét, az ellenük fellépő, Adalbert köré csoportosult római párt a pápa védőszárnya alatt, a Leonita Városba vonták erőiket össze. Ottó Rómába érkezése kiváltotta János pápából a harcoslovag Oktavianuszt; díszes papi lepleit páncélra cserélte, maga állt a hadak élére, és a császár meglepett egységeit a Tiberis folyóig verte vissza. Ottó azonban túl erősnek bizonyult, serege egyre szorosabbra fogta a hurkot a római-párt körül, akiknek hathatós ellenállásra semmi esélyük nem maradt. János pápának és Adalbertnek menekülnie kellett, János pápa – Liutprand szerint – a pápaság kincseivel megrakódva Adalbert gróf társaságában Tibur várába menekült. A hátrahagyott hívek fegyverüket letéve megadták magukat és zálogként, családtagjaik közül túszokat adtak át a német hadvezetésnek, majd ismételten hűségesküt fogadtak a Német-római császárnak. November elején a császár zsinatot hívott egybe János pápa elítélése végett, ahol az egybegyűlteket felszólította a pápa bűnei felsorolására: „mely bűnök még Ibériában, Babilonban és Indiában is jól ismertek voltak”. A keresztény karakternek megfelelően püspökök, dékánok, akik még néhány hete körbelihegték János pápát, most egymásután és egymást túllicitálva sorolták a 'züllött' pápa bűneit. A vádaskodást János, Narni püspöke kezdte, majd a korábban belső bizalmasnak számító – szintén János – kardinál-diakónus folytatta; istállóban szentelt fel diakónusokat, szimóniát követett el, mikor egy tízéves gyermeket szentelt Todi püspökévé, a Lateran palotát nyilvánosházzá változtatta, gyújtogatásra, csonkításokra adott parancsot, páncélt mert viselni, továbbá kockázás közben Jovehez, Vénuszhoz és más démonokhoz fohászkodott, boros serlegét az ördög egészségére ürítette ki és a misék végén soha nem vetett keresztet magára. A gyűlés végén a klérus egy emberként megesküdött („örök kárhozat legyen sorsunk, ha nem a színtiszta igazat vallottuk”), hogy a felhozott vádak mind igazak és levélben szólították fel az elmenekült pápát, hogy azonnal jelenjen meg előttük Rómában a vádak tisztázása végett. A levél kézbesítői nem tudták a címzettet megtalálni, mert az, mint azt Catinoi Gergely írta (Farfa Historiae): „erdőkben bujkált vadállat módjára” (more bestiae). Az egybegyűlt püspökök kimondták a pápa elmozdítását, hitszegőnek, közönséges bűnözőnek nyilvánították és megfosztották minden egyházi méltóságától.

A nagygyűlés határozata után üresen maradt a pápai trón, és a trónfosztott pápa távolmaradásából eredő bizonytalanság sokakban keltett félelmet, amiért a kétségbe esett római klérus egy másik pápa kinevezéséért könyörgött a császárnál. Az uralkodó tettetett szerénységgel elhárította kérésük teljesítését és nagylelkűen a főpapokra bízta a kényes döntés meghozatalát. Ám ugyanakkor Ottó, a német főpapok segítségével a rendkívül hajlékony, miniszteri szinten kormányzó lateráni kincstárnokot, Leót szemelte ki az egyházi regnálásra. A császár már a Montefeltro-i hadi táborban felfigyelt a gyors észjárású, intelligens főhivatalnokra és most jóindulatúan szemet hunyt a korábbi követjárást vezető – akkor az érdekei ellen mesterkedő – Leó pimaszságának. Ha figyelembe vesszük az akkori itáliai, de főleg a római klérus alacsony szellemi, műveltségi szintjét, soraikban elsőbbséget nyert analfabetizmust, az általános kulturálatlanságot (a züllöttséget nem is említve), akkor bizony nem volt könnyű dolga a keresztényvezetésnek a megfelelő kandidátus megtalálásában. Ezért eshetett meg, hogy felszentelt egyháztag helyett egy laikust, a korábban már említett, kincstári kamarás Leót, a sok primitív bíborossal szemben, az egybeterelt zsinat túlnyomó többsége érdemesebbnek tartotta a pápai hivatal betöltésere. Leó legalább tudott írni, olvasni és a számtanhoz is konyított valamit. Annak megoldására, hogy még pap sem volt, Ostia kardinálisa, Sico mindennap magasabb rangba szentelte; először ostiarius (szerpap), majd akolitus (oltárszolga), utána a szubdiakónus, diakónus, presbiter rangját nyerte el, végül a hatodik napon, december 6-án megkaphatta a pápai tiarát. Ottó nagyon meg volt magával elégedve, banketteket, lakomákat rendezett és a karácsonyt is Rómába töltötte. Jól érezte magát a vatikáni palotájában, hiszen a selyempárnákon heverészni sokkal kényelmesebb volt, mint a Montefeltro katonai sátor primitív sivárságában üldögélni a kemény tábori ágyon. Csak az ármányokkal teli papsággal ne kellett volna vesződnie.

Oktavianus akármilyen gyenge szereplésű volt XII. János pápa köntösében, mégis csak a legendás Alberik herceg fia volt és sok római hű maradt hozzá, főleg az olyan nemesek és polgárok, akik hagyományosan esküdt ellenségei voltak a germán pártnak. Ezek az emberek nem ismerték el Leót pápának, kinevezését törvénytelennek vélték, Ottóra és germán kíséretére idegen barbárként tekintettek. A fényes ünnepségek árnyékában az egyre erősödő forrongás mágnesként húzta az elégedetlenkedőket a város központjába. Az elkeseredés 964 január 3-án fegyveres zendülésbe csapott át, mikor a Rómaiak egy nagyobb csoportja meglepetésszerűen rátört a Vatikán komplexumában tartózkodó Ottó rezidenciájára, ám a császár testőrsége visszaverte a támadókat. Liutprand szerint János pápa pénzelte a felkelőket, „Szent Péter Bazilika és az összes római katedrális minden vagyonát ígérve nekik” továbbá azt állította, hogy János ügynökei szervezték, robbantották ki a sikertelen felkelést. A megtépázott lázadó fegyveresek a Szent Angelo templomában barikádozták el magukat, de sorsukat nem kerülhették el: Ottó személyesen vezette ellenük a német katonaságot és kíméletlen mészárlást rendeztek közöttük. Az életben maradottak térden csúszva könyörögtek az uralkodó kegyelméért, jelentős pénzösszegeket adtak át a császárnak cserében az életükért, és hűségük zálogaként, a saját családtagjak közül száz túszt adtak át a császári hadvezetésnek. Rend lett, de milyen áron? A császár még néhány hétig Rómában maradt és mivel a január 3-ai vérengzés rányomta bélyegét a közhangulatra, megosztotta a klérust, gyászba borította a város nagyobbik felét, ami egy olyan helyzetet teremtett, melyben a császár egyre jobban bánta a római ügyekben történt beavatkozását: ezért egyre kényelmetlenebbül kezdte magát érezni. Méreg és elkeseredés öntötte el szívét, mert eredetileg nem így gondolta küldetése beteljesülését, és Spoleto hercegével, (egy másik) Adalberttel történő tárgyalásokra hivatkozva csomagolni kezdett.

Máskülönben sem maradhatott örökké Rómában, ezért felszabadult megkönnyebbülést érezhetett, mikor végre maga mögött hagyhatta a hazugságokkal és ármányokkal teli várost. Mindössze néhány hét telt el azután, hogy a császári hadak Rómát elhagyták és az addig eltűntnek vélt XII. János, díszes nemesi és papi kísérettel máris megjelent a városban. A császár által magára hagyott VIII. Leónak nem volt más választása, mint a germán nemesek és papok csoportját magaköré gyűjtve meneküljön, meg se álljon Ottó Montefeltro melletti táboráig, ahol az érkezése nem váltott ki különösebb meglepetést. Közben a Szent Leó erődítményében szorult Berengár és felesége Willa megadták magukat és a császár a királyi párt, a többi elfogott lombard gróffal együtt a németországi Bramberg várába hurcoltatta. De János pápa ekkor – 964. februárjában – már visszatelepedett laterani palotájába, majd gyorsan zsinatot hívott egybe, melyen 'betolakodónak' nyilvánították Leót, a császár által foganatosított kinevezése pedig annullálva lett. Azok a főpapok, akik nem jelentek meg, erőszakkal állíttattak elő és közülük bizony soknak kellett a pápa megbocsájtásáért könyörögnie. Volt aki elnyerte a pápa kegyességét, de több egyházfőt börtönbe vetett, megcsonkított, kivégeztetett János pápa, míg másokat papi hivatásuktól megfosztva kiközösített. János nevű bíboros, aki még nem is olyan rég a pápai küldöttséget vezette németföldre, és Ottó behívása érdekében fáradozott, most nagyon rosszul járt a november elején megtartott zsinaton történt János pápa elleni vádaskodás miatt. XII. János a hazudozások miatt levágatta a kardinális orrát, nyelvét kitépette és jobb keze két ujját szintén levágatta, hogy még véletlen se tudjon velük áldást osztani. Porto püspöke, Albano pl. szánta-bánta vezetőszerepét VIII. Leó felszentelésében és olyan szépen hízelgett Jánosnak, hogy az mindent megbocsájtott neki, ugyanakkor Sico kardinális még időben olajra lépett, így János nem állhatott bosszút rajta. Beköszöntött a tavasz Rómában és János pápa helyzete egyre szilárdabban nézett ki, ami mindjobban bosszantotta a császárt. Az uralkodó kényelmetlenségét tovább fokozta, hogy a szó szerint a nyakába szakadt, VIII. Leó és népes kísérete, olyan zavaró alakok, akik miatt elhagyta Rómát.

Ottó Camerinóban ünnepelte a húsvétot, Leó 'másodpápa' közreműködésével, serege átrendezése, utánpótlás megszervezése és az Alpokon túli ügyek irányítása kötötte le idejét. Egyelőre képtelen volt hamarjában Rómába szaladni, és türelemre intette az állandóan körülötte toporgó Leót. Már épp nekilendült volna Ottó, hogy szétcsapjon Rómában az elégedetlenkedő pártütők közt, mikor meghozták udvarába János pápa halálhírét. Marozia unokája, Alberik herceg fia mindössze 27 éves volt, és az, hogy egy ereje teljében lévő fiatalember csak úgy máról holnapra hirtelen meghaljon, bizony magyarázatra szorulna. Magyarázat helyett inkább hallgatást találni, mint a Liber Pontificalis Katalógusában, vagy csak néhány szó, ahogyan Regino continuatorja mindössze annyit ír, „a mennyek akaratából reménységei nem válhattak valóra, mert 964. május 14-én elhalálozott”. Az akadémia történészei azt az elferdített spekulációt fogadják el 'hivatalosnak', amit Ottó odaadó híve, Liutprand Cremona püspökénél olvashatunk: „Egy bizonyos éjszakán, Róma falán kívül, házasságtörés bűnét elkövetve az ördög csapott le rá; a homlokára mért csapást nyolc napig szenvedte, mielőtt kilehelte volna lelkét.” (Hst. c. 19) A nagy tudású Gregorovius szintén hajlamos hitelesnek elfogadni ezt a magyarázatot, és a feljegyzést úgy értelmezi, hogy az ördög alatt azt a féltékeny férjet kell érteni, akinek a feleségével a pápa – Róma falain kívül – huncutkodott. A férj meglepte – talán valamilyen szénakazalban – az asszonyát becstelenítő szentatyát és mindjárt hókon vágta valami súlyos tárggyal. A valóságban, inkább Ottó vagy Leó ügynökei gyilkolhatták meg János pápát, persze ilyesmit mindig szégyelltek feljegyezni az egyház és a Német-római császár makulátlanságát szem előtt tartó historikusok. XII. János nem volt se jobb, se rosszabb százada pápáinál, sőt pontosabban kifejezve: ugyanolyan kétszínű, hatalomra éhes, mindenre kapható egyházfő volt, mint az előtte lévő hosszú évszázadok bármelyik pápája.

V. Benedek (964)

V. Benedek, XVI. században készített kenotáfiumja (*), mely az eredeti (X. században készült), korábban az 'öreg' hamburgi dómban kiállított faragvány pontos másolata.

Nagyon sokan sóhajthattak fel megkönnyebbülten János halálhírét hallva, különösen VIII. Leó érezhette magát könnyűnek és a megváltozott helyzetnek köszönhetően a császárnak sem kellett Rómába sietnie. A csinált pápa, Leó nagyon gyorsan rádöbbent, hogy hiába lett eltéve lábalól ellensége, János; a Rómaiak nem akarták vissza városukba, nem küldtek hódoló követséget hozzá, hivatala szentségét továbbra sem ismerték el, mert sértette az önérzetüket, hogy Leó trónra emelése az ő megkérdezésük nélkül történt. Szent Péter sírja felett elhangzott zengzetes esküjüket semmibe véve, Róma nemessége és a klérus nagyobbik fele Leót ismét trónfosztottnak nyilvánította ki majd János hirtelen halálát követő véres utcai összecsapások elcsitulása után megint zsinatot tartottak, melynek folyamatában új pápát választottak egy Benedek nevű pap személyében. Ezt követően az ismételt császári tiltással szembefordulva, még abban a hónapban (május) keresztény egyház fejévé szentelték jelöltjüket, aki V. Benedek néven foglalta el a pápai trónt. Benedek mentségére tudható, hogy csak avval a feltétellel volt hajlandó elfogadni a tiarát, ha Róma vezető családjai biztosítják, hogy ténylegesen kitartanak mellette minden külső fenyegetés ellenére. Ismét két pápája volt a Szentszéknek; az egyik Észak-Itáliában, a császár udvarában heverészett, míg a frissebbik, a lateráni palota pompájában szédelgett a hirtelen kapott hatalom mámorában. A római vezetés rögvest követséget menesztett Rieti városában tartózkodó császárhoz döntésük ismertetése végett, valamint az általuk választott pápa beiktatásának utólagos császári elismerés és beleegyezés kieszközöléséért. A feldühödött Ottó nem fogadta követségüket, felháborította a néhány hónapja tett esküjük megszegése, az ő választottjának semmibevétele; hogy ellene mernek szegülni akaratának és új pápát mertek választani, hogy még ráadásul követséget mernek küldeni hozzá orcátlanságuk elismerésére. A tisztes követség örülhetett, hogy a császár visszaengedte őket Rómába és így épp bőrrel megúszhatták kirándulásukat. Nem telt el sok idő, amíg Ottó seregével Róma falai alatt megjelent; körbefogta, blokád alá vette a várost, melynek polgársága bezárt kapukkal fogadta törvényes uralkodóját. A jól felszerelt, fegyelmezett német katonaság erőfölényével szemben hiábavaló volt a védők hősiessége vagy az, hogy Benedek személyesen az ostromlott falakon járva biztatta, lelkesítette a harcoló római egységeket. Az sem ért semmit, hogy a császárt és katonáit kiátkozással fenyegette meg a pápa, mert néhány hét után elfogytak a tartalékok és éhínség ütötte fel fejét a városban. Mikor már a kóbor kutyákat is felfalták az éhes Rómaiak, Benedek pápa bejelentette a pápai trónról való lemondását; Róma kapuit megnyitották, és Ottó, mint egy ókori cézár látványos bevonulást produkálva örvendeztette meg a semmiből előkerült római híveit. A pompás bevonulás fényét még külön emelte, a mellette lépkedő – arannyal, bíborral felcicomázott – Leó pápa, meg az őket követő germán főpapok motyogás-szerű zsolozsmája. A zendülő város életben maradt vezetősége még aznap délután ott térdelt, esküjüket mormolva Szent Péter sírja előtt, és pontosan azt a hűségszöveget ismételték, amit nem régen áthágva csúnyán megszegtek. A Farfa Krónika szerint a császár nagylelkűen amnesztiát biztosított számukra és figyelmét inkább a Lateranban összehívott szinódusra irányította.

Teljes pápai ornátusban, kezében főpásztori botot tartva állott Ottó elé a Lateran palota ítélőtermében Benedek pápa, és mikor a császár goromba, udvariatlan módon megkérdezte tőle, hogy hogyan merte elfoglalni Szent Péter trónusát, mikor az általa is megválasztott Leó volt a törvényes pápa, fejét lehajtva csak mélyen hallgatott. Benedek válasz helyett csupán kegyelemért volt képes rimánkodni és Liutprand szerint, földre vetette magát Ottó császár és a mellett üldögélő VIII. Leó előtt, ettől a mély megalázkodástól várta sorsa jobbrafordulását. Annak ellenére, hogy ott helyben kimondták és végrehajtották intronizálását; ollóval szétvágták köpenyét, süvegét, darabokra törték pásztorbotját, Benedek mégis megúszta. Lehet családjának, barátainak, de elsősorban megvesztegetéseknek köszönhetően nem közösítették ki az egyházból, sőt diakónusi rangját is megtarthatta. Ottó mielőtt elhagyta volna a barátságtalan várost, még egyszer megesküdőtette a római nemeseket, habár tudhatta, hogy esküjük semmit sem ér, de az általa antipápának tekintett Benedeket mindenesetre magával vitte, majd Hamburgba küldte kolostori fogságra. VIII. Leó a császári párt fegyveres támogatásával biztosan regnálhatott, legalábbis a következő év tavaszáig, mikor is hirtelen lebetegedett és egy-két nap alatt kilehelte lelkét. Miképpen az a X. sz. jó néhány pápájánál fennáll – valószínű, hogy az ő halálát is a méregkeverők segítették elő.

A római nemesi családokból, tágabb-körű rokonságukból kikerült klérus és a város világi vezetősége, VIII. Leó halála után nem mert pápaválasztó gyűlésre összeállni, hanem helyette követség ment Rómából Ottóhoz, abbeli kérelmüket tolmácsolva, hogy a császár helyezze vissza az Egyház legfelsőbb hivatalába az elmozdított Benedeket. A díszes követség csak német földre érkezése után értesült, hogy július 4-én Benedek pápa is eltávozott az élők sorából. A jóval később élt brémai Ádám írja a Gesta Hammaburgensis (Ges. Hamb.), hogy idősebb atyáktól hallotta: „Hamburg érseke, Adaldag különös tisztelettel övezte a gondjaira bízott Benedeket”, ami feljegyzést nem kell komolyan venni, mert azt már csak nem írhatta, hogy ezt a pápát is eltették láb alól. Thiemar (Krónika, IV. 39.) arról számol be, hogy Benedek csontjait, Adaldag utódja, Razo valamikor, a 980-as években Rómába szállította, ám római sírhelyét képtelen meghatározni a történelemtudomány. Néhány VIII. Leónak tulajdonított bullát érdemes még megemlíteni, melyek közül párat 1084-ben, IV. Henrik és Guibert hamisított, míg a korábbi idők folyamán különböző okmánygyűjteményben (Ivo, Panorm. VIII. 135., Gratianus, 63-23., Mon. Ger. II.-167) szintén VIII. Leó nevében hamisított okmányok kerültek.

(*) Kenotáfium: jelképes síremlék, azok emlékére, akik már nincsenek odatemetve.