A pápaság fennállásának kezdetét nem lehet korábbi időkben keresni, mint a II. Évszázad  közepe. A katolikus (egyetemes) egyház intézményének kiépítésére tett első lépések azonos időben kezdődtek, mint a misztikus zsidó megváltó, Józsua történetiségének kényszeredett bizonyítása. Mindaddig a zsidó Isten-Fiú történelemben betöltött szerepét egyértelműen és határozottan nem fogalmazták meg – még akkor sem, ha későbbi apologéták implicit valóságot véltek felfedezni egyes ókeresztény atyák írásaiban. A II. évszázad első felében a római, és az összes többi (Kis-ázsiai, alexandriai, stb.) keresztény gyülekezetnek még mindig zsidó vezetői voltak, habár tagságuk jelentős része egyre inkább már pogányokból, főleg görögökből állt. Vallásmozgalmuk minden szempontból jelentéktelen volt; a pogány értelmiség alig vett róluk tudomást, a hatóságok bizalmatlanul szemlélték őket és közelről sem úgy festettek, mint akiknek nagy jövőt lehetne jósolni.

Róma szegény, lepattant, túlzsúfolt negyede, a Transtiberina adott otthont a keresztény gyülekezeteknek, iskoláiknak, imaházaiknak; itt éltek, alkottak azok, akikre ma római őskeresztényként tekintünk.

 

Ez ideig még nem beszélhetünk katolikus ortodox felfogásról, teológiáról, és a pápaság semmilyen formában nem létezett. Jusztinosz atya (kb. 100-165) kinek több mint 20 éves római tevékenykedése alatt állítólag három pápa is uralkodott, ám Jusztinosz furcsa módon nem ír a pápaságról, egy pápa nevét sem említi, nem szól keresztényi szokásokról, vallásos szertartásokról és egyházi hivatalokról, hierarchiáról sem beszél. Nem hivatkozik és nem utal semmilyen kortárs keresztény tudós munkájára, nincs püspöki útmutatás, nem ismer semmilyen ortodox egyházat minek tanításához igazodhatna. Helyette ő maga volt az ortodoxia, ő az első atya, aki határozott vonalvezetéssel megfogalmazza a krisztusi üdvrend sorát, doktrínává emeli Jézus történelmi eljövetelét, igaz nála az esemény maga még nem tartalmazza Mária, Pilátus, Kajafás neveit, és az evangéliumok szellemisége szintén nagyon kezdetleges formában nyilvánult meg. Jogos a kérdés: Jusztinosz idejében a katolikusok egyházzá szerveződése elérte-e azt a formát, hogy pápaságról, pápáról lehetne beszélni? Minden kései bizonygatás (pl. Liber Pontificialis) ellenére semmi kézzelfogható, hiteles történelmi adattal nem rendelkezünk a II. évszázad közepe előtti pápaság létezéséről, nincs feljegyzés sem Jusztinosztól, sem senki mástól.

 

Új időszámításunk 2. százada közepén, Róma még mindig jelentéktelen, minimális keresztény élettel és más városok keresztény gyülekezetei előtt még minimálisabb tekintéllyel rendelkező város volt. Népesebb, viszonylagosan jelentősnek mondható keresztény gyülekezetek, egyházak mind keleten voltak; Alexandria, Efezus, és Antiókia központokkal. Mivel ezek a vallásközpontok még nem rendelkeztek egységes szervezettel, intézményrendszerrel, így velük kapcsolatban sem beszélhetünk egy mai értelemben vett 'egyház' létezéséről. Ezekben a városokban is a zsidó szórványok hellenizált (júdeai törvények tradíciójától elfordult) prozelitái alapították, irányították a keresztény közösségeket. Ők hirdették, és bontakoztatták tovább Józsua Misztériumát, minek megfogalmazása már a kezdet-kezdetén ellenmondásokat szült, tekintettel a judaizmusban gyökerező örökségre. A II. évszázad elejétől mind több irat; evangélium, levél, mondás-példabeszéd-gyűjtemény látott napvilágot, melyek szerzői mind ezekből a hitehagyott misztikus elképzeléseket valló zsidó felekezetekből kerültek ki. Az iratok fokozatos elterjedésével megindult a városok közötti versengés a helyes tanértelmezés meghatározása jogának megszerzéséért, hiszen nem volt két egyforma tradíció Józsua Misztériumának tisztázására. Érvek, elméletek rangra emelésében mindig is nagy szerepet játszott az adott vallásközösség múltjának gazdagsága, méltóságot adó alapítók, híres tudós férfiak kiemelkedő elsősége. A kinyilatkoztatás gyűjtemények összeállítása mellett még hasznosan jól jött ezeknek a közösségeknek tekintélyük megerősítésében, ha alapításukat vissza tudták vezetni valamelyik apostol személyes közreműködésére. Mikor a misztikus bölcsek valamelyik apostolhoz kötődés tradícióját megfogalmazták nem a történelemhamisító  szándék vezette őket. Pogány mintákat véve alapul, pont úgy illesztették valamelyik legendás apostolt múltjukba, mint a pogányok mikor valamelyik templomuk alapítását Apollónak, vagy Jupiternek tulajdonították. Rövidnek mondható idő elmúlásával a misztikus Jézus, misztikus apostolaiból ilyen minőségű megjelenítésük ellenére nagyon gyorsan történelmi tényt csináltak. Így a II. század közepére a keleti városok keresztény gyülekezetei már jól megalapozott történelemmé átgyúrt legendákkal rendelkeztek, miszerint mindhárom egyházat egy-egy eredeti Jézus tanítvány alapította. Az apostolok által Jézus dicső koráig visszanyúló konnexió felmutatásával már lehetett büszkélkedni; Alexandria Márkot, – Antiókia Pált, – Efezus Jánost tartotta egyházuk alapítójának: míg Róma nem rendelkezett semmilyen direkt apostoli tradícióval. Múltjából minden olyan elem hiányzott, ami az ‘eredeti’ újtestamentumi zsidó tanítványok Rómában véghezvitt cselekedetei történetiségét igazolta volna. Nem voltak kegyhelyek, szentekre vonatkozó hagyományok, és apostoli síremlékek is hiányoztak. Igaz, az ilyenfajta külsőségek a zsidó megváltó misztériumát követőknek korábban nem voltak fontosak, mert még mindig Jeruzsálemet tekintették vallásmozgalmuk bölcsőjének, és így Jeruzsálemnek kellett volna a kereszténység központjának lennie, elméletileg. A gyakorlatban azonban másképp volt, mert a régi Jeruzsálem a háborúk folyamán elpusztult, és új pogány város Aelia állt a helyén. Kevés számú zsidó lakta, és még kevesebb mondhatta magát közülük Jézus Misztériuma követőjének. 'Hivatalosan' Jeruzsálem, a Caesaria eklézsia illetékessége alá tartozott, mely város keresztényei avval dicsekedtek, hogy Fülöp 'Evangélista' állítólag ott lakott és gyülekezetüket ő alapította. A kereszténység Jeruzsálembe történő szellemi központosítása nem vezetett sehová. A lassan kibontakozó ortodox római pápaságnak nagy szüksége lett egy mesés-csodás alakra, aki képes volt a tiszteletet parancsoló hitelességet megteremteni számukra.

 

A II. század közepén egyfajta egzotikus, színes, vallási ’kavalkád’ jellemezte Rómát, ahol a tradicionális görög-római istenek versengtek a Birodalom minden tájáról odahurcolt vallások isteneivel. Ezen belül, számottevő méretet képviseltek a Misztérium vallások, melyek közül sok hasonlított a zsidók által meghonosított Józsua Misztériumra, míg megint mások, csak halvány egyezéseket mutattak a zsidó Megváltóval. Görögök és zsidók által lakott városnegyedekben egymással vetélkedő, egymás befolyását, hatását gyengítő keresztény felekezeteket, iskolákat, ’egyházakat’ találunk. Létszámukat tekintve nem beszélhetünk többről, mint néhány tucat emberről. Ne felejtsük, ebben az időben még nem voltak keresztény templomok, püspöki paloták, kolostorok, stb. - a vallás mozgalma még messzi állt az intézményesítéstől. Ezek a felekezetek, iskolák mind sajátságosan hirdették igazukat, egymással harcolva a hiszékenységre hajlamos jónépért.

 

Az ’Örök Város’ mindig is vonzotta a filozófusokat, misztikusokat, varázslókat, biztos megélhetést találtak a csodálatos babonákra áhítozó nép között. Különösen az első évszázad végétől ezen emberek nagy többsége egyre inkább belekapcsolódott, ráállt a zsidó és görög negyedek írástudói viszálykodásaira, melyek vallásos lázban tartották gyülekezeteiket. A viszály oka egy zsidó megváltónak, Józsua Misztériumának helyes értelmezése volt. A Júdeából, vagy helyesebben mondva, az Alexandriából behozott történetet minden iskolában, felekezetben másképp tanították, összecsengő, egységes doktrínák nem léteztek. Sok evangélium, mondás-példabeszéd, imagyűjtemény hirdette a zsidó Józsua üzenetét, és Rómában erre az időre tehető az Evangéliumi iratok elterjedésének kezdete. Az idők folyamán később alakult ki az a megtévesztő hozzáállás, miszerint már az első század közepétől létezett olyan ortodoxia, mely jézusi tanítványok evangéliumait követve, hirdette a történelmi Jézust. Ez az irányvonal csak a II. század harmadik felétől kezdett elterjedni, a bibliai evangéliumok felbukkanásával, és a római keresztény iskolák, felekezetek még a bibliai evangéliumok megjelenése után is évtizedeken keresztül hiányolt minden összehangolt, egységes doktrínát. A történelmi Jézus köré formálódott tanrendszer soha nem tudta beolvasztani a gnosztikusokat, - akik még a második évszázad közepén az abszolút többséget alkották - és akik később is mindig hűek maradtak a misztikus pogány mintából kialakított zsidó Józsua sajátságos értelmezéseihez. A gnosztikusukon kívül, a keresztényekkel csak felületesen érintkező más pogány, megváltó-üdvözítő misztériumvallást követők eszméi, vallásgyakorlatai (ünnepek, rituálék) még nagyon sokáig befolyásolták a keresztény tanfejlődést, valamint mintát szolgáltattak a keresztény szertartások kialakításához. A bibliai Evangéliumok elbeszéléseiben nincs egyetlen cselekmény, mozzanat sem, aminek ne lenne meg a pogány vagy gnosztikus párhuzama, és a keresztény szertartásrend minden részét fellelhetjük korábbi vallások szertartásgyakorlataiban.

 

A keleti egyházak egymás közti viszonyában is pont Rómához hasonló szétforgácsoltság volt a jellemző. Levelezések, utazgatások ellenére jelentéktelennek mondhatók az elvi egyezések, dogmatikáik még gyerekcipőkben jártak és minden összhangot mellőztek. Természetesen a viták középpontjában náluk is Jézus földi, testben is tanúsított beteljesedésének helyes értelmezése állott, és mint Rómában: a keleti egyház bölcsei között is túlnyomó többsége azon az állásponton volt, hogy Jézus történetét allegorikusan, és nem betű szerint kell értelmezni. Ennek köszönhetően, a két évszázad múlva kialakult ortodox kereszténység nézőpontjából visszatekintve, a II. század közepéig tevékenykedő atyák, mind eretneknek könyvelhetők el. Az addig közkézen forgó levél -, apokrif -, imagyűjtemények mind eretnek vagy gnosztikus kategóriába sorolhatók, ide számítva a több tucatra becsült különböző korai evangéliumokat is. Ezek a szentiratok adták azt a muníciót, mellyel a későbbi litterális irányzatot követő atyák megtöltötték tanításaik igazát. Az Újtestamentumban található négy evangéliumból ez ideig még senki nem idézett: és ha már meg is íródtak, használatuk nem terjedt el. Ebben az időben tanúi lehetünk korábban nem ismert, kezdetleges formában megjelenő doktrínák megfogalmazásának, melyek alapját olyan művek adják, mint pl. antiókiai Szent Ignatiosz levele a Trallészieknek. Kis létszámú, de irodalmilag rendkívül aktív, vallásformáló, vallásszervező csoport történelemhamisító tevékenységének köszönhetően kezd minden lassan megváltozni. (Mind Ignatiosz személyét, mind levelei hitelességét sok kutató kétségbe vonja. Én is csak egyfajta irányadásképpen hoztam fel.)

 

A kereszténység létezésének ezen formája (a Rómában működő sok kis apró keresztény iskola, szétforgácsolódott felekezet) lassan kezdett megszűnni. Az elhunyt hívek közül végrendeletükben egyre többen kezdtek az ortodox egyházra örökíteni különböző ingatlanokat, főleg imaházaknak, iskoláknak használható épületeket. Róma pazarul gazdag palotái mellett az igazából viskónak számító örökségek jelentéktelennek tűnnek, ám mégis volt értékük, és a hozzájuk kapcsolódó anyagi érdekek megkívánták az erős központi irányítás kialakítását. Pontosan a kevéske ingatlanvagyonnak köszönhetően kezdett megváltozni az ókeresztények szegénységet hirdető, gazdagságot megvető felfogása. Ennek a szemléletváltásnak megvolt a másik előnye is: a magasabb társadalmi réteghez tartózók számára is egyre inkább elfogadhatóvá váltak.

Több elöljáró, presbiter szorgalmazására 156-ban Anikétoszt (Anicetus) pápává választották. Ő az első pápa, akinek történetiségét elfogadhatjuk, 156. előtt csak “fantompápákról” beszélhetünk. (Leszámítva római Kelement, akivel még fogunk foglalkozni.)

Anikétosz kortársa volt a szmirnai püspök, Polükárposz, ( meghalt, 167) aki a keresztény hagyományok szerint tanítványa volt a tizenkét apostol egyikének, Jánosnak. Hogy ez fizikai lehetetlenség, avval itt most nem foglalkozhatunk, ám személye már az első olyan korai atyák közé sorolható, aki határozott igyekezetet fejtett ki az egységesített keresztény egyház intézményesítésében. Nemsokkal Anikétosz megválasztása után, Polükárposz Rómába látogatott, hogy egyes hitbéli dolgokat egyeztessen a keleti egyházak és a római új pápaság között.

A keresztény egyház mesegépe azt állítja; Polükárposz ekkor (157 körül) több mint 80 éves volt, és szüksége is van erre a bizonyíthatatlan állításra, mert át kell hidalnia az időrendi lehetetlenséget, mely Szent Jánossal kapcsolatban merült fel. Ugyanis Jánosnak legalább 100 évet kellett ahhoz élnie, hogy Polükárposzt taníthassa. Még a mai világ egészségügyileg fejlett körülményei között is csak az emberiség piciny százaléka él tovább 80 évnél; abban az időben a 70 év körül járók, már olyan ritkaságnak számítottak mint a fehér hollók. Az új pápa szívesen fogadta a keleti főpapot, és a szmirnai püspökre támaszkodva egyetértést, fegyelmet, nézeteltérések megszüntetését szerette volna elérni a sok viszálykodó római szekta között. A béke nélkül az ő pápai tekintélye is veszélyben forgott.

Korabeli feljegyzésekből tudjuk, Polükárposz segítette az új pápát a húsvét-feltámadás ünnepének kialakításában, mert addig az egyházi rendtartásban a passiót és a feltámadást, helytelenül, mindig vasárnap formálták meg. A római egyház gyakorlatába közösen vezették be, jobban mondva ültették át a keleti egyházakban alkalmazott, zsidó Pászka ünnephez kötődő ’csúszó’ húsvéti ünnepek időbeosztását.

  

A legenda úgy tartja, Polükárposz kinyilatkozta Anikétosznak; ő személyesen ismerte Jánost, mindent tőle tanult, ami tudást most átad neki az mind a legtisztább apostoli hagyományokon nyugszik, és így szentséges igazságához kétség nem férhet. Róma első pápája nagyon minimális teológiai tudással rendelkezett, - a birtokában levő szent irományokat is csak felületesen ismerte – ezért hasra vágódott a nagy tudású keleti püspök előtt, mindent elhitt neki, már csak azért is mert minden elméleti és gyakorlati építő szándék az ő méltóságát is erősítette.

Meg kell állnunk egy pillanatra, mert nem tudjuk kinek is volt az ötlete Szent Péter megteremtése. Polükárposz nem csak okos volt (és nem csak a húsvéti ünnepek meghatározásához értett), de jól ismerte a keleti egyházakban meghonosodott ‘egyenes örökség’ vonalvezetés fontosságát is. Látta, Rómában nincs hagyománya az ‘eredeti’ tanítvány jelenlétének, és ismerte azoknak az apostoloknak neveit, akiket már lefoglaltak más keleti egyházak. Lehet, Péter az ő ötlete volt … 

Polükárposz termékenysége mellett Anikétosz pápa sem akart túlságosan elmaradni a csodás ötletekben, elvégre mégis ő volt az egyházfő: önbizonyításképpen gyorsan, melegében megtalálta Szent Péter addig nem létező síremlékét. Az, hogy a síremlék egy pogány szenté volt, akit az első századnál is régebben temettek oda: senkit nem zavart, senkit nem érdekelt a szentséges buzgó igyekezetben. Az is érdekes; más korábbi keresztények közül egy sem tudta, hogy létezik egy ilyen sír, ezért Péter sírját senki nem ismerte, pedig annak szent helynek kellett volna lennie már Anikétosz felfedezése előtt is. Mégsem ez a helyzet.

 

Rómában a Monte Vaticano szent helyként tartották számon már a város megalapítása óta. Több ősi szentély is állott ott, és még több szentéletű bölcs temettette oda magát az évszázadok folyamán. Anikétosz egy ilyen síremlékben vélte felfedezni Péter csontjait és így azok mint szent ereklye, bizonyságként járulhattak hozzá a pápaság másfél évszázadnyinak füllentett – de valójában csak éppenhogy elkezdődő – történetéhez. Sikerén felbuzdulva az új pápa nem sokára rá megtalálta azt a szent helyet is, ahova Pál apostolt elföldelték. Nagy volt az öröm és a dicsőség: lehetett még egy szentélyt emelni, most már Róma elmondhatta, neki van a leggazdagabb öröksége: Szent Péter és Szent Pál! Ez az örökség már jogalapot adhatott egy mindennek felett álló tekintélynek, mely előtt a műveltebb keleti-Egyházaknak illik meghajolni.

 

A II. század közepén Rómában élt és alkotott Markion (Marcion) a gnosztikus bölcs, aki kezdetben maga is támogatója volt a kora keresztény gyülekezeteknek. Markion sikeres és népszerű vallásos világnézetében nem csak a zsidó istent vetette el a 'törvényekkel' egyetemben, de tagadta Jézus történeti valóságát is, és dokéta evangéliummagyarázatával próbálta meg észhez téríteni a történelmesítő félművelt ortodox atyákat. Ebből következett, hogy teljesen elutasította Anikétosz önkényes hamisító buzgalmát, amiért is támogatását megszüntette, szakított az ortodoxokkal és saját egyházat alapított. Markion végeredményben Pál apostol gnosztikus tanításaira hivatkozva erőfeszítéseket tett a kereszténység megreformálására, mert egyre jobban úgy látta, hogy azt a valláscsinálók egyre erősebben  korrumpálják. A páli kereszténygnózis tanítása híressé és népszerűvé teszik a gnosztikus bölcset, és Markion iskolája köré csoportosult gnosztikus keresztények, nagyobb befolyással bírtak, sokkalta több követőre találtak, mint a félművelt Anikétosz és segítője Polükárposz. Anikétosz és társa a markioniták gnosztikus-páli tanításainak ellensúlyozására, Péter apostolt helyezte előtérbe, ő lett az a szent apostol, akinek tanításához illett igazodni az ’igaz’ keresztény egyháznak és közben Pál apostolt, ha nem is kell ellenezni, de mind személyét, mind tanítását Péter alá kell rendelni. Volt azonban egy kis gubanc; Pál valódi történelmi szereplő volt, több vallásközösség rendelkezett, másolt formában, de eredeti szövegű, Páltól származó levélgyűjteményekkel, míg Péter sokarcú mitológiai figura volt, nem volt tőle semmi írás, történelmi szerepéről semmi feljegyzés, a római zsidó szekták nem hallottak róla, tanítványait, iskoláját senki sem ismerte. Péter történelmi hiányát teljes egészében megtalálhatjuk, Pál Rómaiakhoz írott levele utolsó fejezetében, (16) mely személyes üdvüzleteket tartalmaz. Pál név szerint 29 római személyt üdvözöl akik az ottani őskeresztény egyház tagjai voltak. Hogyan lehetséges, hogy Pétert, - aki állítólag ezt a gyülekezetet megalapította – meg sem említi. Márkról, aki állítólag Péter legközelebbi munkatársa volt Rómában, szintén nem tud. Mikor Pál a levelét írta – a keresztény tanítások szerint - Péter és Márk életben volt és őnekik kellett volna vezetni a római keresztény gyülekezetet ... Pál meg még a nevüket sem ismeri.

 

A hiány kipótolására sorra születtek Szent Pétertől származó ’eredeti’ levelek, értekezések, személye történelmi szerepeltetése is megkezdődött, csodás, szentséges tetteiről korábban sosem hallott irományokat szerkesztettek és így Péterből néhány év alatt ’szuper’ apostol lett. Az időközben felbukkanó Márkot gyorsan összekapcsolták Péterrel, mint akik igazából társak lettek volna Rómában, és Márk Testamentumát úgy kezdték el hirdetni, mint a legeredetibb szentírást, olyan művet, mely tökéletességében Szent Péter írása is lehetne. Ebben az időben (kb. 160-170) megszületik az Apostolok Cselekedete nevű iromány, melynek majdnem a felét Péter kultusza megerősítésének szentelik. Jézus csodálatos cselekedeteit kicsit átírva átruházzák Péterre. Péter is csodákat művel, gyógyít, halottat támaszt fel, mint Csel. 9:40, feltámasztja Tábithát. Gyógyításban kifejtett hatalma meghaladja Jézust, mert neki elég volt: „ az arra menő Péternek csak árnyéka is érje valamelyiket közülük“ (Csel. 5:15) ... „kik mind meggyógyulának“ (Csel. 5:16)

A tudós presbiterek kijelölték Péter ünnepnapját is, január 18. – ami nem egy légbőlkapott időpont volt. A zodiákus Mithrasz Misztérium első napja volt január 18, amire, főleg Rómában felvonulásokkal, és ünnepi misztikus játékok megtartásával emlékeztek meg minden évben.

 

De hát ki is volt ez a Péter? A keresztény hagyományok úgy vallják; Jézus legidősebb tanítványa, – a kőszikla – akire az Egyházát építette, valamint a történelemben tényleg létező, történetiséggel rendelkező Pálnak apostoltársa. Pálnál olvassuk azonban: Péter a régi zsidó hagyományok praktizálásától elszakadni képtelen, „ ... hogy énreám van bízva a körűlmetéletlenség evangéliuma, mint Péterre a körülmetélésé.“ (Gal. 2:7) Ugyanez a Péter megy később Antiókiába, ahol találkozik megint Pállal, „szemtől szemben ellene állottam“ (Gal.2:4) Hogy lehet ez a Péter Jézus tanítványa, hiszen:

„ ... és vele képmutatóskodtak a többi zsidók“ (Gal. 2:13) Az a Péter akiről Pál apostol itt ír nem lehet ’Szent Péter’ - neki, különben is Rómában kellene ebben az időben tartózkodnia, alapítani, alakítani az ottani gyülekezetet. Pál apostol írásaiban szereplő jeruzsálemi Pétert, - aki Antiókiában is járt – nehezen lehetett beilleszteni, mint római keresztény egyházalapítót, ezért volt szükség a Cselekedetek Péterére.

 

Az irat (Apostolok Cselekedetei) másik felében megkezdődik az a hosszú folyamat, melynek célja a gnosztikus Pálból ortodox keresztény Pált csinálni. Pál apostolt, az egyetlen történelmi alakot nem lehetett kirekeszteni a keresztény vallásmozgalmak történetéből, ezt a luxust nem engedhette meg magának az alakulóban lévő ortodox egyház. Inkább levelei kijavítgatásába, átírogatásába fogtak, és mellette létrejött az ő stílusát kopírozó levelek gyártása, melyekben az üzenet már kevésbé gnosztikus, nem lóg ki annyira a hivatalos, történetiséget elhitető tanításokból. Pál apostol leveleinek gnosztikus exegézise mindennek ellenére nem veszített népszerűségéből, ezért a másik oldal erősítésére egyre merészebb, bugyutább mesék születtek, melyek Péter apostol tiszteletét voltak hivatva tovább erősíteni. Ezeket a csacska meséket, mint történelmi eseményeket tálalták fel az abszurd tünemények után áhítozó balga közönségnek. Ragadjunk ki egyet ezek közül. A keresztény történelem szerint, Néró császár római palotájában Péter apostol és Simon Mágus (másik misztikus figura) egymással versengtek, - Néró császárt szórakoztatva –, hogy ki a nagyobb varázsló, kinek van több hatalma. Simon Mágus levitációs tudását felhasználva felemelkedett a levegőbe, mindenki kápráztatására, azonban a mindig győzedelmeskedő Péter itt sem veszíthetett; válaszképpen, egy szentséges keresztény imával megtörte Simon levitációját, aki erejét vesztve lehuppant a padlóra.

 

Polükárposz a hatvanas évek eleje táján, félsikereket elkönyvelve visszahajózott Szmirnába, és Anikétosz pápa pedig 166-ban meghalt.

Szent Péter kultusza nem halt meg, hanem még generációkon keresztül mégjoban gazdagodott, további mesemotívumokkal bővült. Ezeket a később hozzáadott meséket – a korábbi kitalálásokkal együtt: a mai napig is történelemként szeretnék elfogadtatni a hozzá nem értő egyszerű emberekkel. Ilyen kései hozzáadás, az alexandriai Kelemen (kb. 140-215) és Órigenész (184-254) fantáziája által szült: Péter fejjel lefelé történt keresztre feszítése, valamint Péter sosem volt családja mártíromsága. Órigenész bizarr fantazmagóriáját – a fordított keresztre feszítést – sikerült teljesen bevezetni a köztudatba, annyira, hogy szerte a világban történelemként tanítják a keresztény és világi iskolákban.

 

1939-1949 között rendkívül fontos ásatásokat folytattak a Vatikánban, illetve a Szent Péter bazilika alatt. A jelenlegi oltárt is elmozdították és a régészek egy i.u. 160-ból származó síremléket találtak alatta. A sírbolt alatt egy másik sírt találtak; felirat, évszám, személyes tárgyak, - ékszer, csat, stb. - nélkül. Csak csontok voltak benne. Az ásatásokat felügyelő Monseigneur Ludwig Kaas a csontokat becsomagoltatta és elvitte egy titkos helyre, eldugta, mert azoknak fantasztikus szentséges dolgokat tulajdonított.

Majd, húsz évvel később egy lelkes keresztény kutató asszonyka, Margherita Guarducci véletlenül belebotlott a csontokba, Kaas idevonatkozó feljegyzéseivel együtt. Az asszonyka rögtön szaladt VI. Pálhoz, akinek megsúgta, és a fülébe ültette a bogarat: Megvan Szent Péter csontja!

A pápa azonnal elrendelte a csontok vizsgálatát, melynek szövete megvizsgálása után megállapították, hogy a csontok egy hatvan éves ember csontjai. Ez volt minden tudományos adat, melyen kívül semmi mást nem lehetett megállapítani. Ez azonban VI. Pálnak elegendő volt, 1968 június 26-án ünnepélyes keretek között bejelentette; ezek Szent Péter eredeti maradványai, ereklyeként a legnagyobb becsben kell tartani, mert ezek a csontok szintén bizonyítják Péter történetiségét.

Nos, Szent Péter Vatikán által hitelesített csontjai hűen reprezentálják nem csak Péter, de az egész kereszténység történetének meghamisítását, az erőltetett bizonyítást, hogy tényleg igaz a mese, itt nem mitológiáról van szó, minden úgy történt, ahogy az a keresztény iratokban írva vagyon.

 

Még néhány érdekes adat a szent-péteri csontok körüli hercehurcáról: Az első fellelt csontleleteket az oltár alatt ásott gödörből, 1950-ben átadták dr. Galeazzi-Lisi-nek, aki XII. Piusz háziorvosa volt, aki rövid vizsgálódás után merészen kijelentette, hogy az ásatásokból kapott sok csont (kb. 300 db, jobbára piciny töredékdarabkák), mind szent Péter testének maradványa. Az erősen elfogult, tudományosan alá nem támasztható szakvélemény szerint a csontok egy 65-70 éves férfiú maradványai voltak. A helyzet tarthatatlanságának köszönhetően, felkértek egy másik, (de kevésbé fanatikus katolikus) szakembert a csontok megvizsgálására, a Palermói Egyetem, Orvostudományok, és Embertani tanszékének professzorát, Venerand Correntit. Correnti szakvéleménye, azonban teljesen ellentmondott a korábbi megállapításokkal. Kimutatta, h a csontok három ember maradványai; egy 70 éves nőé és két ötven év körüli férfié. Továbbá a leletanyagban disznó és ló csontokat is felfedezett. A fanatikus vallásvédelmezők nem nyugodhattak bele a kudarcba.

Ezután jött Margherita asszonyság. Tudnunk kell itt, hogy Giovanni Battista Montini kardinális, – akiből később, 1963-ban VI. Pál pápa lett – jó barátságban volt a Guarducci családdal és Margheritát is jól ismerte. Margheritát segíttette Giovanni Segioni, (aki a vatikáni elöljáró Sampietrinek volt segédje) a Kaas-féle eldugott csontok újra felfedezésében. Ez a lelkes keresztény asszonyka írt egy fantázia könyvet a 'nagyszerű' felfedezésről 1965-ben, 'The Remains of St. Peter', ami végeredményben, mint döntő bizonyíték alapot szolgált a csontok, VI. Pál általi hitelesítésben.

A sírkamrában több pénzérmét is találtak, a legkésőbbi darab Augustus császár idejéből származott, – aki i. u. 14-ben halt meg – tehát abban az időben, mikor még az állítólagos Péter legény volt csupán … Koponyát abszolút nem találtak és a második 'szériából' hiányzanak a lábcsontok. Említésre méltó még egy másik egyházi szélhámos, Antonió Ferrua hivatalos vatikáni semmittevő, aki csodálatos módon az ásatásokon egy vakolatdarabkát talált 'Petr' felirattal ...

 

 

Szerző: E.Katolnai  2010.05.16. 17:22 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr692007639

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása